Kapj el ha tudsz

Kapj el, ha tudsz, mert nem tudtam, hogy az egy ilyen ízig-vérig jó kis film lesz. Tök jellemző, hogy egyik kollégám kérdezte, hogy Spielberg-film? Akkor ez valami sci-fi cucc? Merthogy Mr. JátékHegy neve erősen összekötődik mostanában azzal a műfajjal (Jurassic Parkok, Különvélemény, A.I.), és őt is félrevezette. De ő nem olvassa a filmes újságokat. Mert abban leírják: Frank William Abignale, akiről a főszereplőt mintázták valós, sőt ma is élő személy, minden idők legügyesebb csekkhamisítója, akit évekig próbált elcsípni az FBI. Sok mást is írnak, és ezzel jó adagot el is mesélnek a filmből, mert így az ember úgy ül be a moziba, hogy tudja a végét, ami nagy jóindulattal sem nevezhető szerencsésnek. Részletekbe is belemennek a leírások, ami még rosszabb, ha már a végét tudjuk, legalább az gerjesszen bennünk némi kíváncsiságot a nézése közben, hogy milyen úton jutnak el az események a végkifejlethez.

Így én most inkább most épphogy csak annyit a történetről, hogy Abignale (Leonardo DiCaprio) a ‘60-as évek végén menetelt egy nagyot, Carl Hanratty (Tom Hanks) FBI ügynök pedig üldözte, de sokáig egy lépéssel mindig mögötte járt. Végül pedig győz az igazság, de úgy, hogy mindenki szeretni fogja, még az is, aki nem átallott a Sötét Oldallal azonosulni…

Spielberg keze nyoma nem is látszik a filmen, attól nagyszerű, hogy olyan az egész, mintha magától készült volna, nincsenek benne tipikus, sablonos megoldások, megszokott rendezői trükkök. Mintha az első csapótól kezdve a vége feliratig szépen felvették volna az egészet és kész. Leonardo DiCaprio pislákoló fénye most újra messzire világít. Mindent hallottunk már róla az allűrjeitől kezdve a nagyképűségéig: tény, hogy az addig ígéretesen és igényesen alakuló karrierje a Titanic-kal más irányba kezdett úszni (süllyedni). Ő is ráérzett erre, és tudta, hogy most itt a lehetőség, hogy újból karakterszínész válhasson belőle. Úgy használta ki, ahogy kellett: a filmben nem Leót látjuk, hanem egy fiatal sihancot, aki kezdetben apja (az isteni Christopher Walken) indíttatása alapján, később már saját, ügyesen nagystílű módján vágja át maga körül a fél világ összes bankját (nem az embereket veszi le, hanem a bankoktól nyúl fel pénzt - ez fontos, mert végülis “a légynek sem árt”, ezért lehet szeretni!). DiCaprio kibújt a bőréből, belebújt Abignale-ébe és ennya: nem látszik a női magazinokból unalomig ismert, (többek szerint nyálas) szépfiú, csak a csekkhamisító van, aki megy, teszi a dolgát, újabbnál újabb trükköket talál ki, és közben végig ember marad, továbbá azon ábrándozik, hogy egyszer összehozza elvált szüleit. És folyamatosan menekül Tom Hanks elől, akivel szinte már baráti viszonyt ápolgatnak a “közösen” eltöltött évek során (Lásd De Niro-Pacino: Szemtől szemben). Hanks-nél egy szóra sem érdemes megállni, őt nem kell méltatni, mert mióta kilépett a bohóckodó tejfeles szájú legényke szerepből (Segítség, felnőttem!, Legénybúcsú), azóta szárnyal, szebbnél jobb, és parádésnál tökéletesebb alakításaival ő az egyetlen, aki valóban odavaló, ahol tanyázik: az agyonfizetett színészek panoptikumába. Ő is hozza a szokásos csúcsformát. Aki viszont egyenesen lenyűgöző, az Christopher Walken. Legelőször a Tiszta Románcban figyeltem fel rá (annak ellenére, hogy az már a 40. filmje volt), ahol bár csak egy tízperces jelenete van, mégis az az egyik legjobb része a filmnek. Még csak nem régen láttam először Fatboy Slim nagyszerű Weapon of Choice-ának a klipjét, amiben semmi más nem történik, minthogy Walken táncol. Ha van még, akit elkerült, mindenképpen nézze meg valahol, mert ilyet még nem látott! És most ez a szerep… érzem már, közeledik az a perc, amikor ki fogom jelenteni, hogy ő a kedvenc színészem. Most idősb Abignale, aki mindig is olyan szeretett volna lenni, mint végül fia lett. Egy igazi életművész, aki sármjával bármit el tud érni kispályán, csak benne még sincs meg a kellő rátermettség, ami rávinné, hogy kilépjen a nagypályára. Hosszú szarkalábaktól övezett szemében gyermeki csillogással, büszkén, mégis féltő szeretettel figyeli fiának “karrierét”.

Kissé erősen Hollywood-szagúra alakul a sztori, de csak a sorsot okolhatjuk érte, mert néhány kisebb túlkapástól eltekintve a forgatókönyv a valós eseményeket követi. Végül a rossz elnyeri a méltót, mégis minden jóra fordul, ez lehetett az egyik legfontosabb érv a megfilmesítés mellett: olyan, mintha csak egy lenne az Álomgyár nyállal írt forgatókönyvei közül, de az élet hozta így. Fordulatosan alakul, izgalmas, és a befejezés is megnyugtató, az isten is filmtémának teremtette, akárki meglássa. És lássa is!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!