Egy makulátlan elme örök ragyogása

De nem! Hagyjuk csak meg az összes rosszat és jót! Nélkülük talán nem is maradna belőlem semmi. Legalábbis nem sok említésre méltó. Ugyan közhely, de ha kínos, rossz és felejtendő, akkor is hozzám tartoznak, mint e sorokat gépelő ujjaim. Nélkülük most nem itt és nem így lennék. Ez olyasmi lehet, mint az öngyilkosság (hiszen az emléktörlés valahol az is). Hirtelen felindulásból készek vagyunk (inkább lennénk, jó?) megtenni, ám aztán minden eszközzel (és érvvel) szeretnénk visszatáncolni belőle. Úgyhogy hagyjuk csak meg az emlékeket! Különben talán azt is elfelejttetnénk egy rossz pillanatunkban, milyen nagyszerű filmet hozott össze Michel Gondry rendező (Libido - vissza az ösztönökhöz) és Charlie Kaufman író (Egy veszedelmes elme vallomásai, Adaptáció) 2004-ben.

Egy makulátlan elme örök ragyogása egy fikció, egy játék. Amolyan “mi lenne, ha…” továbbgondolása egy csúnya szakítás történetének. Illetve pontosan ez adja a történetet - az emlékezettörlés. Egy időben kronologikus, mégis alternatív életlehetőség, mellyel Joel kíván élni, miután megtudja, hogy exkedvese, Clementine máris kisepertette őt az agyából. A cselekmény olyannyira nem bonyolult, hogy szinte nevezhetjük egy szálon futónak is (az emlékezettörlést végző csoport sztoriját például erőltetettnek is érzem). Csak pontosan úgy van tálalva, ahogy az emberi agy működik. A dramaturgia pedig ténylegesen olyan dolgokból tevődik össze, mint ez a helytálló anatómiai lemodellezés: gondolattársítások, térbeli-időbeli szökkenések, halmozások, múlt és jelen és fiktív és valós keveredése. Gondry és Kaufman látomása a saját elménkben történő turkálásra késztet bennünket, s mivel ott csak bele-beletrafálnak hasonló emlékekbe, a főhősökkel való azonosulás erős és természetes köteléket indukál részünkről. A Makulátlan elme a látszattal ellentétben nem kirakós játék, hanem ugyan keretes, de lineáris cselekményvezetésű film. Ez az egyenes vonalúság ugyanis az agyban teljesen megszokott, ezért nem is válik a film egy olyan rejtvénnyé, amely megoldásának bonyolultsága miatt veszít élvezhetőségéből.

lassan kapcsol sebességre. Az első fél-háromnegyed órában próbáljuk felvenni az agyműködés fonalát, hogy utána átadhassuk a helyet a film élvezetének. Időnként akciófilmeket megszégyenítő feszültséggel szembesülünk, helyenként kézzelfogható drámai pillanatokat élünk át. Ez ad egészséges lüktetést a mozinak, ettől gördülünk akadálytalanul a végkifejlet felé, amely ugyan meglepően sablonos (bár Kaufmannál sosem lehet tudni, nem tudatosan az-e?), de a teljes történet ismeretében mindenképpen kiszurkolt. A másik dolog, amely ritmusossá teszi a sztorit, a két főhős egymástól végletekig elütő személyisége. Clementine (a nagyszerű és általam oly imádott Kate Winslet) spontán, akaratos, impulzív, harsány, kiegyensúlyozatlan és pengeélen táncolóan renitens, míg Joel (a sajnálnivalóan életszerű Jim Carrey) megfontolt, szabálykövető, elmélkedő, visszahúzódó, motyogóan csendes és bizalmatlan. Úgy zárják ki egymást, mint Clementina változó hajszínei (vörös, narancs, kék) és a konzervativizmus, mégis képtelenek vagyunk megkérdőjelezni igaz és bombaerős, egymás iránti vonzalmukat. A Makulátlan elme épp ezért és épp ezért mégsem teljesen szerelmes film.

egyszerre lélegzetelállítóan valós és mesés, közeli és távoli, fehér és fekete. Ja, és mindezek között természetesen az átmenet is. Két remek színész tolmácsol valami olyasmit, amely bennünk is dúl időnként, és mutat rá olyan gondolatok helyénvalóságára vagy éppen helytelenségére, mely nap mint nap átsuhan az agyunkon. Miért tetszik nekem különösen az Egy makulátlan elme örök ragyogása? Mert magam is küzdök hasonló problémákkal, mint Joel; mert én is olyan egyedi jelenséget keresek, mint Clementine; és mert én is tartok egy kissé az emlékek erejétől. Hm, csak csendben merem megkérdezni: ki nincs így mindezekkel?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!