Alfie

romantikus vígjátékot nézünk. Bár harsány poén egy sincs (később sem), de kellemesen mosolygós a hangu-lat. Megismerjük Alfiet (Jude Law), akinek élete elsősorban a saját pénisze, másodsorban az azt körülvevő nőkről szól. Rutinosan sejthetjük, immáron sokadszorra az csattan majd a végén, hogy akarva, nem akarva megtalálja egyszercsak a nagy Ő-t, aki nagy ívben nem érdeklődik iránta. Innen kezdve hősünk lelkileg porhanyósra tiporja magát egészen a film végéig, amikor is megboldogodva balra vagy jobbra el a nagy Ő-vel, vagy valamely korábban megcsáklyázott nagy NŐ-vel, vagy mindegy kivel, de hepili evöraftör. Amikorra pedig érdeklődésünket elveszítve, hátradőlve várjuk, hogy érkezzen, aminek jönnie kell, akkor befigyel az új tévhit: dráma lészen itt kérem, mert hiszen bonyodalmak vannak és nem is a növekkel, hanem a cövekkel, de aztán már a növekkel is, és teljes a káosz. Solohovi drámai köd telepszik a vászonra, már azt hihetjük szinte, hogy kedvencünket szétbünteti a Mindenható, de aztán mindez szerteillan, és minden folytatódik elölről. A végére pedig hősünk egy új és parádésan drámai huszárvágással rájön, hogy mégiscsak kettesben szép az élet, de addigra már késő, a fagyi visszanyal, és nem csak egyszer, hanem alulról-felülről-oldalról-mindenhonnan, többszörösen.

Alfie hódított már a vász-non, 1966-ban Michael Caine álnéven. Meglehetős sikert aratott, annak ellenére, hogy a fő karakter vad tiszteletlenséggel falta a női bájakat, vastagon hímsoviniszta kiszólásokkal szórakoztatva a nagyérdeműt. Ez máma már nem hasít tovább, mivel egy ilyen figurát senki nem kajálna meg a 21. században. Ezért a karakter megszelídült: Jude Law Alfie-ja sármos és hódító (bár némely férfitársam szerint nyilván inkább a “nyálas bájgúnár” volna az ideillő kifejezés). A lényeg, hogy reggel legnemesebb tájékát parfümmel illesse, mert ki tudja, hol talál rá az éjszaka, biztos, ami fix. Limósofőrként tengernyi hódítási lehetősége van, amiket nem is hagy parlagon. Látszólag tisztelettel közelít a kiszemelt egyed felé, de egy pontot nem hajlandó túllépni, és ez a pont viszonylag hamar elérkezik minden kapcsolatban. Számára a függetlenség és az elnemkötelezettség mindenek felett. Abban a minutában, hogy valamely partnere több szeretne lenni egy szerda esti numeránál, máris akadozik a vonal, és megszakad a kapcsolat. Mindennek a lágyulásnak többszörösen megvan a hátránya, pölö nem lett olyan határozottan figyelemfelkeltő, mint a ‘66-os eredeti, sőt inkább egy butított, éppen a sava-borsától megfosztott verzióvá szelídült. Ez, és a héba-hóba becsempészett erotikus (inkább esztétikus, mint izgalmas) jelenetek, valamint egy marihuanás cigaretta látványa már elég volt Amerikának az “R” besoroláshoz, ami aztán szépen idegronccsá tette a bevételeket árgus szemmel figyelő nagyfőnököket a Paramountnál: most már egészen biztos, hogy az amerikai mozibevételek legjobb esetben is csak az egynegyedét fedezik az előállítás költségeinek.

válogatott listáján szerepel többek között Marisa Tomei, Nia Long, Jane Krakowski (Ally McBeal túlbuzgó asszisztense), Sienna Miller és végül, de nem elhanyagolandó: Susan Sarandon. Sienna Millerről eddig túl sokat nem hallottunk, tévében, meg egy-két jelentéktelen moziban szerepelt, de ha akarja ő a végzet asszonya, vagy ha változik az igény, akkor elesett szőke szépség, fogunk még róla hallani, de nem az Alfie fogja az Oscar-gálára repíteni. Mégis ő járt a legjobban; a forgatás alatt annyira összemelegedett Jude Law-val, hogy karácsonykor eljegyezték egymást. Susan Sarandon-nek pedig ezen alakítása mián mindenképpen ott a helye a “Minden idők legdögösebb feminin jelenségei egy koron túl, ahol már nem beszélünk róla” elnevezésű toplista élvonalában.

nagy-szerű a Mick Jagger és Dave Stewart által jegyzett film-zene, általában szépek a New York képek (bár a belső felvé-telek nagy része liverpooli) sok minden együtt volna tehát, hogy egy színvonalasan szóra-koztató filmet láthassunk. De akkor most itt a 3 fő ok, amik miatt a film nem érdemel közepesnél jobb minősítést:

Az eredeti verzióban is így volt, de 38 évvel később rémestelen rém idegesítően hat, hogy Alfie kidumál nekünk a vászonról. Kommentál mindent és mindenkit, méghozzá nem is úgy, hogy kinéz, és halljuk a gondolatait, hanem rendesen mozgó szájjal beszél hozzánk. Olyankor is, amikor nem egyedül szerepel a jelentben, a dialógus közben egyszercsak felénk fordul és osztja az igét. Ezzel egyszersmind hülyére véve a másik figurát, mert hiszen neki ezt hallania kellene, ui. Alfie nem bűbájos boszorka, aki megfagyasztja beszélgetőtársát. Továbbá arcunkba kapjuk az ősöreg álbölcsesség Johnnie Walker által frissített változatát, miszerint: élj úgy, hogy ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézned. Köszönjük szépen, elkoptatott történet ez ahhoz már, hogy újra az orrunkba dörgöljék. Harmadrészt pedig mindenféle próbálkozás után oda lyukad ki a mondanivaló, ahová a nagy nemzeti tanító Ho-Shi-Minh szokott a Nagy Nemzeti Tanodában: ha rossz vagy, jót nem érdemelsz, bizony ha csak zabálod a nők édes bájait, de érzelmileg nem táplálod őket, nem kellesz majd senkinek és egyedül fogsz megdögleni. Mindez persze nem igaz, mert ha ez az életcélja, egy manhattani limósofőr addig csajozik, amíg bírja a szerszáma, de kellett egy jó nagy tanulság a végére. A műfaj tehát sem vígjáték, se nem dráma, hanem tanmese ez, gyermek.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!