Apám beájulna

Salinger Richárd bestsellere üde színfoltként virított a kortárs magyar irodalom helyenként szürke pázsitján a megfilmesítést megelőző hónapokban. Hm. Hogy durvább és terjengősebb, PR-ízű közhelyekbe tovább ne bonyolódjam, inkább úgy fogalmazok: jóleső, sarkított korkép bőrében beszél a ma fiatalságának problémáiról a ma fiatalságának nyelvén és kifejezőeszközeivel, felvállalva akár egy modern magyar Zabhegyező felelősségét. Vajon kell-e ennél kitűnőbb filmanyag, ha mondanivalóval átitatott közönségfilmet szeretne az ember fia készíteni? Szerintem nem. Tovább nem húzhatom, hát bevallom, hogy a könyvet nem olvastam, ezért írásomban csakis a filmes benyomások fognak támogatni. Salinger sikerregényét - mintegy “a priori” - annak veszem, aminek elképzelem. Így viszont arra vagyok kénytelen jutni, hogy az Apám beájulna filmváltozata jóval kevesebb, mint ami lehetett volna! Csak a változatos környezet ad neki a szórakoztatáshoz kellő mélységet. Bátran kimondom: Salinger Richárd helyében nem repesnék.

keserű véleményét idézném: “Olyan az egész, mintha egy házi videofilmet néznék”. Hát igen. Sas Tamás filmje valahogy túlságosan siet. A “legyünk túl rajta”-atmoszférának az izgágasága azonban nem egyenlő a mai fiatalság impulzív létével! Mint ahogy a kapkodás semminek nem válik az előnyére. A nem lineáris elbeszélésmód következetlensége pedig csak még tovább ront a dolgon. Tudom, a rendező úgy indokol, a (mai) fiatalság kevéssé érti, de akkor minek kell egyáltalán? Szóval egy nagy rohanás az egész! Emiatt időnként összefüggéstelenek a jelenetek, nem érezni az egységet, a párbeszédeknek nincs erejük, mivel nincs lehetőség az érzelmi-szellemi elmélyedésre bennük. A sietséghez képest kevés a tartalom, “vértelenek” a szituációk, nincs drámaiság. Pedig éppenséggel ez lenne a lényeg, hiszen az Apám beájulna nyíltan a felnőtté válás traumatikus folyamatáról kíván szólni (na jó, most kicsit én dramatizálom túl). De mindebből semmi sem látszik, hiszen a megcsalás, az öngyilkosság (ott egyáltalán mi történt?) vagy a kiszolgáltatottság egyetlen vállvonással (vágással) megoldódik/elfelejtődik. Emiatt válik hamissá a dramaturgia, hiteltelenné az emberi viszonyok, üres lufivá az egyes szám első személyben megszólaló narráció.

Szarka és Barbi kapcsolata nem pulzál, nem együtt, hanem egymás mellett élik át a “cenzúrázott” és “mesterkélt” kalandokat (ne már, hogy minden jó és szép és habkönnyű - például állást találni külföldön). Mellékszálak abszolút nincsenek, így hiába érvel a rendező az amerikai tinifilmek egysíkúsága ellen, ha az Apám beájulna esetében ő sem képes többre. Azok a motivációk, amelyek kellő indokkal tölthetnék meg az események folyását, láthatatlanok. Nem támogatják a filmet erős karakterek (Kern András szerepe is csak ígéret marad), emiatt nemcsak a sztori, hanem a fő figurák is képtelenek habkönnyűnél tovább keményedni. Mit látunk akkor mindezek helyett? Egy könnyed, nyári, fiataloknak szóló vígjátékot, amely nyelvezetével - bár nem a valóságot kopírozza teljesen, ám mégis - megfelelő vonzóerővel szolgál a ma tinijeinek. Tanulni azonban sajnos nem lehet belőle, mivel felettébb hamis! Kezdve azzal, hogy az autópályán száguldó sportkabrióban még véletlenül sem kell bekötni magunkat; folytatva azzal, hogy két, fiatal, tapasztalatlan lányka a világ bármely táján otthonosan mozog, s egy sóhajtásukra minden az ölükbe hullik; nem beszélve arról az érzelmi promiszkuitásról (ezt most a lehető legszélesebb értelemben véve), amely egy tinit úgy a falhoz csapna, mint egy tornádó. Az Apám beájulna egy színes mese, melynek csalókasága abban áll, hogy igaznak akar tűnni!

Gáspár Kata) és Barbi (Csősz Boglárka) szerencsére megfelelő kontrasztot alkotnak. Míg az utóbbi, a Playboy oldalain is megfordult Boglárka a (nem nehéz) egyszerű és szőke karaktert hozza, addig a színészcsemete Kata az önmarcangoló szürke hattyú figuráját játssza. Játékuk bár nem passzol egymáshoz (végig az volt benyomásom, mintha idegenek lennének egymás számára), legalább a két lány különbözik. Gáspár Kata jól is játszik, látszik a benne mind erősebben pislákoló tehetség, őrá 100%-ig fel lehetett volna építeni a filmet - ha a forgatókönyv és a rendező hagyta volna. Magánvélemény ugyan, de rühellem azt a sztereotípiát, miszerint a dimenziótlan csinibaba alapból képes elnyomni a végtelenül aranyos, kontúros entellektüelt (lásd még például: Vonzások és állatságok). Nálam ez sosem volt igaz, 100-ból 100-szor Szarkát választanám, s úgy érzem, nem vagyok ezzel egyedül. Szóval az Apám beájulna nem nyűgözött le! Ugyan gond nélkül végig tudtam nézni, és cseppnyit szórakoztatott is, ám ebből az alapötletből hatványozottan többre kellett volna, hogy teljen! Sajnos úgy látszik, a tinik felnőtté cseperedése, annak minden nyűgje-baja az alkotók hite szerint elintézhető egy együttérző simogatással vagy néhány tízezressel (mint a filmben). Pedig ez közel nincs így, tisztelt felnőttség!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!