Kill Bill: második rész

Quentin Tarantino mennyire alá tudnak rendelődni a rendszer akaratának. A Kill Bill esetében a nagy filmmágus ürügye a plusz pénzcsinálásra annyi volt, hogy a filmje túl hosszúra sikeredett, és ezért kényszerült ketté vágni. S ha már ketté van nyisszantva - gondolta QT -, miért is ne húzzon le mindjárt dupla hasznot a két rész eltelte közt a lakosság számára megjelenő kiadásokkal és egyéb merchandise termékekkel. Nos, a műtét sikerült, Bill, köszöni jól van, az ellene indított leszámolást eddig kerülhette. Mi nézők pedig áhítattal vártuk már, mi sül ki a Menyasszony határtalan haragjából, melyet azért indított egykori mentora és szeretője ellen, mert az kissé “túlreagálta” árulását.

A második rész a kis prospektusok, ingyenes műsorfüzetek szerint már nem harcművészes, szamurájos, hanem westernes, mégpedig a legjobb Sergio Leone és Howard Hawks vérvonalat követve. Hát igen. Tarantino tudja, hogyan etesse meg az átlagot, melyből ő nem csak magassága miatt nőhetett ki. Jól adagolta kampányát, melyben állítja, hogy a western-műfajnak, valamint azok legnagyobb rendezőinek állít emléket. A filmet nézve sajnos mást kell tapasztalunk. Igaz ugyan, hogy Ms. Thurman bosszúvágytól vezérelve sétál a kietlen, délibábos új-mexikói pusztában, hogy a film második felében cowboyos fazonok sétafikálnak, sőt, még a nagy szamuráj főnöknek, Billnek az oldalán is ott fityeg egy kis pisztoly (telis tele igazságszérummal), ha a kard már nem lenne eléggé gyors szeretett tanítványával szemben, ám ezeket a kliséket leszámítva semmilyen tárgyi bizonyíték nem utal arra, hogy a film a westernt, mint műfajt kielégítené. Quentin szépet is akart, meg jót is, ám úgy tűnik a második rész láttán, hogy Kill Bill zseniális első része után a második felvonás minden kockájában okosabb, Tarantinósabb akart lenni, ám az írás feléhez érve Mr. T. fejében sajnos már annyi klasszikus mozi és beállítás keringett, amelyekből szeretett volna lopni, vagy csak tiszteletet állítani, hogy a film végére ennek a filmlexikon agyú rendezőnek már nem igazán vehettük ki tisztán szándékait.

Kezdésnek mindjárt ott van a film a filmben jelenet, melyben Mamba elemzi az első rész utáni visszhangokat, kritikákat. Eddig még rendben is van, hisz Tarantino nagy rajongója egy másik rebellis filmesnek, Jean-Luc Godardnak, s a film eleje is egy ilyen Godard filmből, az 1963-as Megvetés elejéből származik, csak ott Godard nem általánosságban idéz, hanem magától André Bazintól, a nagy filmesztétától. Ez a keretes szerkezet persze még visszatér a film végén, de hol vagyunk mi még attól….

Kétségtelenül a folytatás is lenyűgözőre sikeredett a régi filmek megidézése szempontjából, hisz már az elkövetkező negyedórában előkerülnek a Tarantino által már jól bejáratott klisék, így Samuel L. Jackson és a hozzátartozó Tarantino-monológ egy zenekarról; egy lemezbolt gondolata csupa régi zenével, a fekete öltöny, és maga a leszámolás, amit természetesen nem látunk, akárcsak a gyémántrablást vagy Butch boxmeccsét. Ám ebben a fekete-fehérre exponált részben Quentin elrejtett néhány kisebb meghajlást is a régi nagy ikonok előtt, s ezáltal állhatott meg úgy a kápolna bejáratánál a Menyasszony, ahogy anno John Wayne állott John Ford Keresők-jében. Valóban, ettől sokkal ütősebb lett a jelenet, és a megszállott, vájtszemű filmesek jogosan kacsinthattak, és súghatták egymásnak, hogy: “ugye te is láttad? Neked is leesett?”.

Wicked Dreams of Paula Schultz című filmből kölcsönözte, csak úgy, mint a kimenekülést a föld mélyéről, melyet egy holland kult thrillerből, a Nyomtalanul-ból emelt bele eredetinek látszó művébe. Tarantino eddig csúcsformában.

A folytatásban Beatrix tovább ontja a gonoszok vérét, és hiába az temetik el élve, lőnek egy-egy só töltényt a mellébe, Ms. Kiddo, miután szemfülesen letudja a még maradt két vipera-tagot, meg sem áll egészen Bill kapujáig. Hogy oda hogyan jut el, az egészen meglepő és újfajta dimenzióba emeli Tarantinot, ugyanis egy harmatgyenge és teljesen hasznavehetetlen jelenettel hidalja át Beatrix utazásának beteljesedését gyermeke apjához.

1984-ből ismert 101-es számot viseli) azt hihetnénk, hogy majd Quentin jól megadja a módját retrospektívvé váló mozijának, s nem maradna más hátra, mint egy nagy és minden szemet kielégítő leszámolás mester és tanítvány között. Mondom megadná, ha Tarantino nem lenne szentimentálisabb és visszafogottabb korábbi énjéhez képest. QT ugyanis hiába lett szellemileg érettebb a Kill Bill végére, eposzának befejezését már ő sem tudta rendesen koordinálni, s csak néhány, kevésbé jól sikerült dialógust tesz hősei szájába (aranyhalas sztori; a Superman-példabeszéd, amit mellesleg nem teljesen önmagától talált ki, hisz ezt a kis eszmefuttatást Jules Feiffer The Great Comic Book Heroes könyvéből halászta ki). Továbbá hiába próbál a szamurájkard és pisztolytáska árnyékában egy nagy és végső tiszteletkört futni, sajnos addigra a történet szelleme eltávozott jobb helyekre.

Shogun Assassin-t illeszti bele, míg anya és lánya újra egy család nem lesz. S miután a mama kivideózta magát lányával, B.B.-vel (ez szintén egy utalás a Megvetésre, hisz ebben Bridget Bardot játszotta a férjtől elhidegült feleséget Michel Piccoli oldalán), leül a papával megbeszélni kettejük zűrös múltját. QT javára legyen mondva, egyedien teremti meg a tökéletes revans atmoszféráját, és hagyja, hogy hőseink sajátságosan végezzék be sorsukat, s nem törődik azzal, hogy a tisztelt publikum mit várt eredetileg a csúcspont kiteljesedésénél. Miután Beatrix szívrepesztően kill Bill, nem marad más hátra, mint egy giccsbe forduló befejezés, valamint egy nagy finálé, melyet követően tán jogosan érezhetjük, hogy sem bennünk, sem pedig Tarantinónak nem állt össze rendesen a kép. Hozzáteszem, nem is alaptalanul. Azzal, hogy Tarantino film-szenszej kettévágta negyedik, egész estés filmjét, tulajdonképpen a Kill Bill egészének személyes auráját hasította ketté.

David Carradine több mint meggyőző, alakítása az általa játszott karaktertől függetlenül messze túlnő az addig felvonultatott egyénekén. Carradine karrierjének újraélesztésén kívül említésre méltók még néhányan, igaz, ők már-már a képregény-szerű karakterek határait súrolják. Ugyan a Bill fivérét, Buddot alakító Michael Madsen a már hozzánőtt kiégett figurát hozza, de összevont szemöldökével és időnkénti szájhúzásával jelzi felénk, hogy jól érzi magát, köszöni jól van. Így van ezzel az Elle Drivert megszemélyesítő Daryl Hannah is, akiért Tarantino képes volt Angliáig utazni, hogy egy ottani színházból kikérje őt saját céljaira. Az eredmény önmagáért beszél, hisz Daryl eddig talán még soha nem látott gonosszá alakul át, és egyetlen szemével is képes démonian megbabonázni a vérre éhező nézőt. Eme három színész újrabalzsamozása mellett az igazi csemegét mégis csak Gordon Liu jelenti, aki az első részben játszott két karakter után ismét feltűnik a képen, miképp Fekete Mamba leendő tanára, Pai Mei. A Pai Mei- jelenség érdekes s, talán a legizgalmasabb is ebben a félbevágott eposzban, hisz minden apró kis gesztusában, zsigerében az ázsiai filmek utánérzései vannak (rendszeresen hátravetett szakáll; a mestert körüllengő mítosz és természetfölötti erő).

Rogert Ebert filmkritikus báró ezt a filmet 2004 év egyik legjobb filmjének. Ám hiába a sok elismerés és a rendező sajátságos világának rendszeres méltatása, ez mű valahogy ebben a formájában nem állta meg nálam a helyét, hiába lett a vágások által jóval lassúbb és kifejezőbb. Aminek jót tett a vágás, az a szereplők jellemének jobb kidomborítása, ám az összhatást nézve be kell vallanom, hogy csalódás volt ez a fejezet a nagy QT kódexből. A második rész hangulatában ugyan jobban kötődik az eddigi Tarantino-univerzumhoz, hisz itt újra kapunk néhány kiadós dialógot, de ezek a szófolyások közelébe sem érhetnek az olyan ízes és egyedi dumáknak, mint a “negyedfontos sajtos hamburger” vagy a “pincérnőknek miért járna borravaló” feledhetetlen sorai. Leszámítva a kötelező tiszteletköröket és a koppintásokat, amiket QT úgy illesztett egymásra, mint ahogy egy rablóhúst szokás elkészíteni, nem tartalmaz túl sok egyediséget a mű.

Akármilyen nehezemre is esik ilyet leírni, de sajnos nem tehetek mást akkor, mikor azt mondom, hogy férc ország királya hiába szeretett volna egy grandiózus, s a számára oly kedves filmstílusokat egy műbe öltve klasszikus mozit készíteni, végeredményként nem alkotott többet egy közepesen nézhető kommersznél. Remélem a két rész összevonása valamelyest változtatni tud majd ebbéli meggyőződésemen, addig pedig csak azt tudom mondani, hogy kár kérte. Kár értünk.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!