Holnapután

Roland Emmerich (személyigazolványa szerint világvédő és bevándorolt patrióta) ezúttal sem hazudtolta meg magát, s a Függetlenség napjában már megismert paneleket oly csodaszépen és precízen emelte át ide, csak épp a rosszarcú idegenek után most a természet akar minket eltenni láb alól. Emmerich megint görög isteneket meghazudtoló erővel és kitartással rendelkező hősöket kreált a számunka, akiken keresztül tolmácsolhatja annak az elenyésző tömegnek a szavát, akik tenni kívánnak a globális felmelegedés ellen. A film első része valamit képes ugyan felébreszteni bennünk, kizsákmányoló és pénzhajszoló populációban, de a második órában pontosan azt teszi, amit látni akarunk: felmagasztalást. Az ember ugyanis nem rossz, csak az elnök és kompániája, de amint a természet a maga fanyar humorával ráfagyasztja az urakra a mosolyukat, hirtelen elmúlnak az ősi ellentétek és problémák, amik addig az (anyagi) életben maradást jelentették a szuperhatalmak legnagyobbikának, az Amerikai Egyesült Államoknak.
Dean Devlint kihagyva, egymaga állt e mögé a szuperprodukciónak kikiáltott, ám csak közepesre sikeredett történet mögé, és faragott belőle egy könnyedén megemészthető és értékelhető alkotást, de ha lehet, ne vegyünk be mindent, amit elénk rak, mert a végén még a torkunkon akadhat.

Van egy világ okosa emberünk (Dennis Quaid), aki rájön, hogy a természet bosszúból mert kihasználtuk, most csendben és sunnyogva revansra készül. Első számú hősünk ezt nem is nézi tétlenül, és mindjárt el is rohan az USA alelnökéhez, hogy elmagyarázza: az anomáliák, amiket az űrből az orosz kollégái küldtek neki, gyanús mozgolódást észlel ott fenn, Északon, ahol már csak az eszkimó jár. Erre persze az alelnök úr röhög egyet, mivel ő még abban a hitben van, hogy az eddig téli álmukat alvó vörösök törnek a nyugalmára, s az ügyet gyorsan lezárandó, bolsevik összeesküvésnek titulálja az egész maszlagot. Erről a gyors megbeszélésről pedig egyenesen elrohan, hogy egyeztessen a tábornokaival, hogy mennyire emelje a kőolaj kitermelését a legújabban megszállt országból. Elsőszámú hősünk ekkor még mindig nem adja fel - nyilván a benne oly mélyen elültetett hazafiassága okán -, tovább kutat bizonyítékok után. Igen ám, de mire eredményre jutna, addigra a Földanya már akcióba lendül, és a világ vezető hatalmainak fővárosai ellen megindítja offenzíváit. Nagy sikerrel. A híradó és a különböző orgánumok nézettsége az egekbe szökik, mert a nézők látni akarják, hogy oly régen utált szomszédaikat, azok rokonait hogyan mossa el a szökőár. Mire ez már veszítene a hírértékéből, újabb izgalmak várnak a tátott szájjal figyelő nézőkre: egy jól kicsavart dramaturgia elsöpri a Hollywood feliratot arról a dombról, amit még a jó öreg japánok sem tudtak jól megbombázni a hajdanán. “Itt valami készülődik.”- mondja az elnök sejtelmesen, miközben aláírja a sok ezer ember adócsökkentéséhez szükséges papírokat, de eközben ügyet sem vet a dologra, mert ilyen elfoglaltságot neki nem adtak tanácsadói ott, a Fehérházban. Hiába jut el hozzá időben a katasztrófa híre, nem cselekszik semmit, mert nincs rá szükség ebben a cselekményben, hisz nem járt meg semmilyen frontot, így a nézőknek unalmas lenne látni egy hasznavehetetlen elnököt, aki még egy országot sem bombázott le (ellentétben elődjével, aki maga veszi fel a kesztyűt az idegen hordák ellen); Jól nézünk ki. Most mi lesz a mi mantránk, elnök úr? Kérdezik jenkik milliói.

Jake Gyllenhaal) éppen egy négy méter magas szökőár ellen fut be az emberiség egyetlen mentsvárába, a Városi Könyvtárba. Itt aztán jól megkapja Nietzsche, meg a többi anyagyilkos gondolkodó, és lassan arra döbben az addigra popcornban fuldokló néző, hogy tulajdonképpen nem is ő, valamint a 600-as medzsója a hibás a látottakért, hanem azok az átkos könyvek, amik ha nem lettek volna, talán nincs is ez a káosz, ami éppen kitörni készül. Egy null az emberiségnek. (Ebből a Földanya már nem mossa ki magát.) A második számú hősünk persze apja vérét örökölve egyből rájön arra, hogy itt bizony komoly a szitu, és két fuvallatból és néhány esőcsepp-analízisből rájön (Walker - A texasi kopó sem csinálná jobban), hogy itt bizony armageddon lenne, de csak lenne, ha nem lenne már levédett terméke Jerry Bruckheimernek, így beéri egy kisebb apokalipszissel is. De mégsem, mert az is le van már védve, gondolja a második számú hősünk, és éppen ezért bátran szembenéz viharral, jégesővel, mínusz 75 fokkal, kiszabadult Lucas-féle ILM-mel generált farkasokkal, csakhogy megmentse az útközben vérmérgezésben haldokló szerelmét. Persze a lányról nem derül ki egyértelműen, hogy tulajdonképpen mi a szerepe ebben a világvégi hangulatban, hacsak az nem, hogy életben tartsa más számú hősünket, akinek az apukája már elindult feléje, hogy megmentse őt, és azokat, akik még vele rostokolnak abban a könyvtárban, ahol a sok bútor ellenére éppen James Joyce könyvei lesznek az égetnivaló tárgyai. Elsőszámú hősünk, aki már többször is megjárt ennél szélsőségesebb helyeket is (bizonyossággal állítható, hogy nagyfogyasztású dzsipjével elhajtott már egy-két KKK-találkozón), megrendíthetetlen akaratával elhatározza, hogy kerül amibe kerül, ő bizony a fiaért megy, hogy bevallja neki apa érzelmeit, amit ez a kis felfordulás hozott a felszínre nála. Ezek hallatán persze ki maradna a biztonságot nyújtó atombiztos meteorológus főhadiszálláson, s elsőszámú főhősünk eliszkol a fiáért a mellé protokollból kirendelt mellékszereplőkkel karöltve. Miután az elsőszámú főhősünk mellől a mellékszereplők lassan hullani kezdenek, mert a mínusz 75 fokban felállított Sherpa-sátorban huzat keletkezik, s ennek okán az egyik mellék hős tüdőgyulladást kap, és a hideg teától átfagyva ott kell maradnia, míg a Nap rá nem süt -, hősünk egymaga veszi fel a harcot a hideggel.

Az apa végül megtalálja fiát a hófedte Nagy Almában, aki éppen a Háború és békét készül tűzre dobni; az USA új elnöke megköveti magát, - ami legalább akkora blama, mint hogy az amerikaiak a zöldhatáron Mexikóba fussanak. A második számú hősünk lelkében felgyullad a szerelem (ami felér egy újabb globális felmelegedéssel is), elsőszámú főhősünk pedig mindezt magában úgy nyugtázza, hogy jó amerikaiként teljesítette kötelességét, mellyel a világot hivatott megmenteni. Öreg, de nem megroppant hősünk továbbá örül annak is, hogy többet nem kell a Keleti partra utaznia a sok unalmas és tartalmatlan konferencia végett, ahol csak sótlan kekszet és cukormentes teát szolgáltak fel, míg vég nélkül arról tartott előadást, hogy a Föld egy nap a Nap alatt felmelegszik. Hogy is van ez?!

Emmerich jött és a szemünkbe mondta a frankót: káros gázkibocsátás, elnyomott mexikóiak, túl drága könyvtárbérlet. Ez lenne hát Hollywoodnak a válasza arra a kényes kérdésre, mely szűnni nem akaró problémaként emészti a G-8-akat és Kiotó polgárait: mi lesz, ha tovább vesszük az olajfaló GMC-ket és Fordokat, és egyszeriben felmelegszünk? Hát igen, kényes probléma. Emmerich és kreatív kis műhelye felvázolta, és most már azoknak a vezető országoknak az elnökei is láthatják, akik egyszer is képtelenek elolvasni azt a sok halandzsát, amit a környezetvédők és légkörkutatók dugnak az orruk alá évről évre. A film semmit nem nyújt, amiért e cikk írása után ne gyújtsak rá egy baromi nagy szivarra, ne fújjam tele magam a gázzal hajtott Rexona Kobaltommal, majd ne üljek bele Fordomba, hogy ne vegyek a természet számára olyan nagyon káros hűtőszekrényt, amit majd a napok folyamán csupa olyan műanyaggal védett anyaggal szándékozom feltölteni, amiknek a lebomlási ideje akár elérheti a 230 évet. Miért ne? Addigra ugyanis két dolog történhet: meghalok, aminek igen nagy a valószínűsége; vagy jön egy bazi nagy hullám és fagy, ami a szám széléhez fagyasztja a cukorban tobzódó dobozos kólámat. Akárhogy is lesz, boldogan halok meg.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!