Schmidt története

“Ha már meghaltam, és nem lesznek azok se, akik ismertek, olyan, mintha nem is éltem volna soha.”
A nyugdíjazás nem leányálom. De még csak férfi se. Szociológiából jól tudjuk, hogy ez az életpont olyan mérföldkő, amely egész további létünkre kihatással van. Megszűnik a biztos tudat, hogy tényleges szüksége van ránk a világnak, hogy számítunk abban a mókuskerékben, amelyet bájosan optimistán ÉLET-nek neveznek. A “semmittevés” hétköznapjain aztán olyan “szellemekkel” kényszerülünk megküzdeni, mint a számvetés, eddigi életünk (át)értékelése, jövőnk kilátásainak kutatása. Maga az élet értelme válik kétségessé, melyet csak akkor tudunk elfogadni/legyőzni, ha vannak erős és biztos kapaszkodóink. Mint például a CSALÁD, életünk leginkább kézzelfogható és leginkább értékes produktuma. Ám ha még ezt is sikerült elrontanunk, tévirányba terelnünk, tényleg nem marad más, csak a kétségbeesés. Ez pedig nem más, mint maga Warren Schmidt. Louis Begley regényének szélsőségesen karakteres (anti)főhőse a nyugdíjazási pánik és a kiúttalansági depresszió megtestesült “rabszolgája”, aki magában hordja mindünk félelmeit éppúgy, mint a globális katarzis legintimebb és legszebb lehetőségét. Schmidt történetének példázatával állunk szemben.

Begley regényének nyomán az időszerű (értsd: korproblematikus) témából az az Alexander Payne forgatott filmet, aki már bizonyította a dráma (Ez az életem!) és a vígjáték (Gimiboszi) szimbiózisában rejlő lehetőségeket. Mert a Schmidt története csak első látásra merev dráma, ugyanis egészében véve olyan “klasszikus” tragikomédia, amely jól tudja (és tudatja a nézővel), hogy ha az egyéni (valóban CSAK egyéni?) drámák időnként a humorban nyernek feloldozást (katarzist), attól még nem vádolhatók szabadosan felfogott blaszfémiával, sőt, éppen ellenkezőleg! Warren Schmidt-et nyugdíjazzák, felesége váratlanul meghal, egyetlen lánya pedig minden ízében antipatikus férfihoz készül hozzámenni. Ugyan némelyik esemény előre látható vagy kiszámítható, mégis mind derült égből villámcsapásként éri azt a 66 éves férfit, akinek fiatalként álmai-tervei-ambíciói voltak - s persze nem valósultak meg. Ott áll tehát támasztékok nélkül (se valóra vált vágyak, se család). Egyedül. Félve. Dühösen-bánatosan. Igazi kőkemény dráma - saját magának. A nézőnek azonban olyan tragikomédia, ahol egymást kergető groteszk helyzetek szülnek hol sírást, hol pedig nevetést. A Schmidt története teljességgel hihető és működő sztori tehát, igazi elgondolkodtató kor- és kórkép.

A Schmidt történetének dinamikáját egyébként meglepő módon nem a könnyezés-kacagás váltakozása generálja. Nem, dehogy! Az egyszereplős (!) film “lendületét” kizárólag Warren Schmidt karaktere adja, akinek bőrében Jack Nicholson brillírozik. A 12-szeresen Oscar-jelölt színészlegenda már a Lesz ez még így se című moziban is le volt lassulva kissé, de most, Schmidt szerepében egyenesen mintha lassított felvételen élne, mozogna, érezne és gondolkodna. Egyértelműen az ő “sebessége” adja a film ritmusát és vonalát. Minden más szereplő, helyszín és tárgy csakis rajta keresztül válik meghatározhatóvá, mintha egy abszolút origó szerepét töltené be. Hiába jelenik meg a filmben egy szenzációs mellékszerepben Kathy Bates, kiemelkedő játéka csak arra “jó”, hogy majdnem összezavarja a mozit, mintegy identitásvesztéssel veszélyeztetve Schmidt papa személyes golgotáját. Érdekes megközelítéssel él különben a film, ahogy a történetet tálalja. Schmidt “szenvedéseit” ugyanis csak látjuk, de nem élhetjük át! A nyugdíjazott matematikai statisztikus bensőjében lezajló eseményeket nem engedik nekünk rajta keresztül megérezni. Ez a távoltartás aztán arra kényszerít bennünket, hogy magunkban éljük végig Schmidt emocionális és mentális, kiúttalanságba hajszoló göröngyeit.

A másik megoldás, amely különösen tetszik nekem, arra szolgál, hogy Schmidt egyéni történetét (tragédiáját) valamilyen úton-módon általánossá tegye. A film a magányosság és egyedüllét, az erőtlenség és elsöpörhetőség érzetét néhol sarkossá torzítva olyan beállításokkal él, amelyeken a kis ember nagy térben jelenik meg (kihalt repülőtéren, fölé magasodó irodaház előtt, óriási ebédlőben, végtelen autópályán, gigantikus múzeumban… stb.). A film vége pedig egész egyszerűen felejthetetlen! Bár nem idegen tőle némi hatásvadászat és közhelyszerűség, Nicholsonnak sikerül annyira tisztává tennie, amely minden eddiginél mélyebb tragikumot világít meg előttünk, s VÉGRE a személyiségébe enged bennünket. Együtt élhetjük át vele a halmozott drámai lelkiállapotot, és a mindent feloldó katarzist. Nemcsak szem nem marad szárazon tőle, hanem úgy is érezzük, hogy többek lettünk. Schmidt története a mi majdani/jelenkori történetünk is.

A Schmidt története kihagyhatatlan film, hiszen előbb-utóbb mi is végigéljük majd mindezt (ha nem is ennyire hatványozott tragédiák közepette). Elmulaszthatatlan, mert Jack Nicholson újra olyan magas fokú színészettel ajándékoz meg bennünket, amely a végsőkig élményszámba megy. És kötelező azért is, mert példa a tökéletes filmes történetmesélésre. A Schmidt története ritka, hattyúszépségű holló.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!