Zongoralecke

“Egy cseppet sem kellemes, ha beléd másznak a hangok” - mondja egy idős, viktoriánus, abroncsszoknyás hölgy az új-zélandi őserdő mocsarában a XIX. században. A mondat mindennél jobban érzékelteti, miről is szól Jane Campion filmje. Ada (Holly Hunter) és zongorája, melyen csupa szívből, a merev szabályokat feledve játszik: egy. Mivel Ada néma, a zongora (és a zene) az, amivel képes érzelmeit kifejezni.

A vágy, a szeretetéhség, ami végül is a Zongoralecke központi motívuma: a Végzetben vad volt, a Keserű mézben szenvedélyes, a The Pianóban pedig harmonikus. Már-már túlontúl realisztikus, szégyenlős. A “szerelmi” háromszög, ami Ada, újdonsült férje, Stewart (Sam Neill) és a maorik életformájához idomuló George (Harvey Keitel) között zajlik, nélkülöz minden fennköltséget. Azért tettem idézőjelbe a szerelem kifejezést, mivel a dzsungel rengetegében nehezen talál utat a gyengédség. Ám végül is utat talál. Meglepetésre nem a hagyományos brit gentleman Stewartnál, aki birtokolni akarja Adát, hanem a hatalmas, nyers erőt sugárzó George-nál. Persze, hogy Ada, aki ki van éhezve az érintésre, az utóbbit választja.

Ada, mivel néma, a zongorán keresztül beszél. A zene teszi teljessé lényét, s persze ez az, amit ez a környezet nehezen ért meg. A jelenetek többségében Holly Hunter egyedül van a zongorával (amin igazából is maga a színésznő játszik), s itt értjük meg mélységesen mély magányosságát. George pedig, termete, vonásai ellenére gyengéden szeretne szeretni; persze, hogy egymásra találnak. A két férfi karakter, Stewart és George közti különbséget rögtön Adával való első találkozásukkor megsejthetjük: Stewart - “Milyen kicsi (Ada)”; George - “Fáradtnak tűnik (Ada)”.

A színészek kiválóak: Holly Hunter, a melankolikus, mozdulatlanságba dermedt Ada, és lánya szerepében az impulzív, életteli, vidám Anna Paquin. Határozott ellenpólusokként egészítik ki egymást. Nem csoda, hogy mindketten Oscart kaptak. Harvey Keitel is szenzációsan játszik, a magányosság élő szobra az életvidám maorik között. Sam Neill hármójuk játéka mellett elszürkül, nem tud elegendő életet csempészni karakterébe.

A legjobb jelenetek: Stewart Adát való állatias, vad üldözése az őserdő fái között, amely majdnem erőszakba torkollik. Illetve amikor Stewart egy baltával levágja Ada (mutató)ujját. E két jelenet önmagában is kész kompozíció (zene, koreográfia, színészi játék).

Ha ezt a filmet igazán meg akarjuk érteni, nem elég látnunk, át kell éreznünk. Mint Ada a dallamokat.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!