Kontroll

szokatlan atmoszférájú helyek úgy vonzzák az emberi érdeklődést, mint lámpafény a bogarakat. Éppen ezért, ilyen helyszínt választani egy film központi témájaként, már félsiker. Vagy ha az nem is, de rizikócsökkentő faktor mindenképpen. Persze, csak ha “jól bánik” vele az ember. Szerencsére Antal Nimród - aki 17 évesen lépett először magyar földre, lévén az USA-ban született - nem érdes kézzel nyúlt a témához. Saját bevallása szerint, amikor Budapestre költözött, két szakma volt teljesen ismeretlen a számára: a vécésnéni-foglalkozás és az ellenőrök. Még jó, hogy ez utóbbit választotta első nagyjátékfilmje centrális motívumának (korábban reklámokkal, klipekkel és kisfilmekkel múlatta az idejét), mert a babos-főkötő helyett az oly nagyon utált ellenőri karszalag hatványozottan magasabb motivációt jelent úgy a készítőknek, mint a moziba járóknak. És ha ehhez még hozzáadjuk a metró földalatti, rejtélyekkel terhes világát, olyan nagyot már nem is lehet bakizni! Vagy mégis? Ugyanis a Kontroll, ha csak icipicit zavaróan is, de felemás filmre sikeredett.

Antal Nimród érti a dolgát. Látszik rajta, hogy rendezői szakot végzett, a film az elejétől a végéig a kezében van, minden perc a tenyeréből eszik. A Kontrollnak van stílusa, dramaturgiai szempontból kevés benne a zökkenő, a fordulatok ott vannak, ahol lenniük kell. Minden pontosan passzol tehát, csak egyvalami nem. Viszont ez a valami olyannyira fontos, hogy árnyékot vethet minden jóra. A műfajról és a mondanivalóról beszélek. Az ellenőr-moziban ugyanis két sík fut egymás mellett párhuzamosan, akárcsak a metrósínek. Az egyik az Amerikából “hozott”, klip- és reklámműfajban csiszolt klausztrofóbiás thriller-attitűd, a másik pedig a magyarságban- és a főiskolán megtanult naturalisztikus (értsd: nem sminkelt) szatíra-beállítódás. Ez a kettő pedig alapból üti egymást! Az, hogy a két sík mégsem metszi el egymás torkát véglegesen, Antal Nimród érdeme, aki végül úgy nyeri meg a nézői-kritikai “kegyért” folyó “sínfutást”, hogy egy enyhén mesterkélt drámában futtatja össze a szálakat. A Kontroll tehát úgy győz, hogy a vizuális felszín mögött nem rejtőzik túlzottan beszédes mély. Mint ahogy a metró hangja is elnyomja az emberi beszédet.

magyar szatíra-jelleg leginkább a karakterekben mutatkozik meg: a film összes szereplője marginális figura, vagy ebben vagy abban az irányban. Nincs köztük egyetlen átlagos ember sem, amely 100%-ig erősíti a film elején a BKV-vezérigazgató szájából elhangzó “nyilvánvalóan szimbolikus” megállapítást. Az amerikai mintára kidolgozott thriller-elemek a rejtélyes csuklyás gyilkossal, és annak “hozományával” jelennek meg. E két sík összefutásából születik aztán az a kissé mesterkélt parabola-jellegű dráma, amely a főhős Bulcsú múltját és jövőjét lebbenti meg - olyan mértékben, ahogy azt egy filmben nem szabad. Szerintem vagy többet róla vagy semmit! Ezért marad az emberben némi kétség a Kontroll-lal kapcsolatban. Mert ami végül kisül belőle - remek fikciós vígjáték némi izgalommal, örömmel-keserűséggel, nagyfokú bájjal -, az jó, csak nem teljesen egységes! De kívánom, ez legyen minden magyar film legnagyobb hibája!

nincsen saját lendülete. Érdekes dolog ez, a dinamikát nem a szereplők interakciói és cselekedetei, hanem a foglalkozásból (ellenőrök) és a helyből (metró) eredő tempó viszi előre. A párbeszédek annyira élethűek, amennyire csak ehhez hasonló, különc figurák esetében valóságosak tudnak lenni. Semmi túlzott megszerkesztettség, papírszagúság, vagy éppen az ellentéte: színlelt jópofaság, erőltetett szleng. Erről persze nagyban tehetnek a színészek is, akik hihetetlenül élővé varázsolják a nekik osztott (vagy rájuk szerkesztett?) karaktereket. A jó magyar filmekben megszokott (igazi, erős) egyéniségek lélegeznek a vásznon - óriási előny, hogy Antal a szereplőket nem amerikai filmekből kopírozta. A humor egészségesen és végig jelen van a Kontrollban, többnyire “ül” is, csak az a baj, hogy folyton “egy irányba néz”, időnként laposabbá téve a történetet. Érdemként említhető viszont a fiatal rendezőre nézve, hogy bár a jelenetek korrektül és szigorúan megkomponáltak (főleg az úgymond akció-részek), mégis sokszor keltik a spontaneitás érzetét (ettől lesz ugyebár élő a dolog). A zene is olyan stimuláló jelenség, amely bár gondosan eltervezett, hatáskeltő szerepe van, mégsem zavaró egyetlen másodpercig sem.

Összességében nagy bravó a Kontrollnak (és természetesen kiemelve Antal Nimródnak)! A stáb (az operatőrtől a vágóig, a színészektől a technikai emberekig) gondos összetétele végig meglátszik a filmen, az a hozomány pedig, amellyel Antal amerikai szemléletet importál az alapvetően és ízig-vérig magyar filmbe, a műfaji tétovázástól eltekintve csakis pozitívumként hat. Kíváncsian várom, a következő Nimród-alkotás melyik irányba billen el jobban!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!