Az apokalipszis angyalai - Bíbor folyók 2.

Az a baj… Osztom én is. Az a baj ugyanis, hogy a divat nagy úr! Most pedig éppen kettőnek is keletje van: a folytatásoknak és a misztikumnak. A rossz filmíró erre mit tesz? Nosza, felcsapja minden idők egyik legrejtélyesebb olvasmánya, a Biblia egy kevesek által ismert csapását, aztán kerekít belőle egy borzongató, ugyanakkor azért mégis materiális, modern forgatókönyvet. Csakhogy! Ekkor követi el azt a hibát, hogy keveri a szezont a… mivel is? Azt nem tudom, mindenesetre olyan dolgokat párosít össze, amelyek úgy ütik egymást, mint Dávid és Góliát egykor. A Vatikán “kincse” (egy ártatlan könyv!) és az ex-nácik? Hagyjanak már! II. Lothar a Maginot-rendszerben elrejtett “lopománya”? Hát Luc Besson tényleg bolondgombát evett? Bevallom, nekem már a Bíbor folyók első része sem tetszett, mivel a forgatókönyv lyukasabb volt, mint egy ementáli sajt. Ám ha azt vesszük, hogy folytatások rendeltetése az, hogy felülmúlják az előző részt, akkor Az apokalipszis angyalai egyáltalán nem pironkodhat! A bíbor folyók 2. ugyanis még rosszabbra sikeredett! Stílszerűen szólva olyan lett, mint Jézus torinói halotti leple: omló-málló-szakadozott; áttetsző, halvány lenyomata valaminek, amiről “mintázták”.

a “színezés” lő túl a célon: akrobata szerzetesek, náci beütés, nem beszélve azokról a jellegzetes tucatfilm-gyengeségekről, mint a mellékszál-nélküliség, az egyedül dolgozó rendőrpáros, vagy a téma fiatal, ámde avatott szakembere (persze nőnemű köntösben), akinek az események menetére az égvilágon semmi ráhatása nincsen. Ehhez adódnak aztán az olyan tévutak, mint a minimum 10 percig tartó díler-elfogásos rész (a fiatal rendőr, Reda ügye), amely teljesen funkció nélküli, és az ózonlyuknál terjedelmesebb dramaturgiai rések. Luc Besson a Jeanne D’Arc óta vagy az alkotói leépülés irreverzíbilis útjára lépett, vagy pedig azt teszteli, mennyire veheti hülyére a világot. Mert az, hogy míg a kolostor átkutatására az egész hadsereg kiérkezik, a végső, Maginot-rendszerbe való alászállásra már segítség nélkül vág neki a rendőrpáros, megbocsáthatatlan pofátlanság a nézővel szemben! Egyenesen dühítő több más “csikorgó” fordulattal egyetemben (“Eddig még sosem hallottam harangzúgást a toronyból! Ott lesz a titkos lejárat!”).

az égvilágon semmilyen stílusa nincsen! Az egy dolog, hogy Olivier Dahannak, az új rendezőnek mintha nem lenne ujjlenyomata, annyira nincs látható kézjegye, de az, hogy ezt palástolván Luc Bessonnal arcátlanul igyekeznek Fincher Hetedik-jének atmoszféráját a spielbergi Indiana Jones-szal vegyíteni, visszataszító! Az apokalipszis angyalai túl sokat akar! Cselekménye túlsűrített, egyik gyilkosságból (kivégzésből) rángat a másikba, amely teljes mértékben megakadályozza, hogy kialakulhasson a legcsekélyebb drámaiság vagy a főhősök közti verbális és jellembeli dinamika. S mivel a filmben se drámaiság, se emberinek tűnő karakterek nincsenek, ilyenformán a néző képtelen azonosulni a problémával vagy a szereplőkkel. Helyette nézi az érthetetlen fordulatokat (mintha időnként kivágtak volna egy-egy részt a sztoriból: mikor Niemans elakadna a “nyomozásban”, nosza, ugranak egyet), és közönybe süppedve várja a kiábrándító befejezést. Habár néhány jelenet igazán tetszetős (mikor Reda a fél városon és azon kívül üldözi a csuklyást, vagy mikor az utolsó előtti “apostol” életére törnek a szupermarketben), mégsem várható el egy átlagosan fejlett mozibajárótól, hogy feledtesse a nagyfokú dilettantizmust, amely a Bíbor folyók folytatását végigkíséri.

közel sem éri meg a pénzét. Az, ami Jean Reno és Vincent Cassel között 4 évvel korábban (úgy-ahogy) működött, a folytatásban Reno és Benoit Magimel között a csírájában sincs jelen. Jellemfejlődésről, sőt, egyáltalán jellemekről sem beszélhetünk; mindketten csak futnak az események után anélkül, hogy a legcsekélyebb beleszólásuk is lenne a történésekbe. Ez ugyan az irodalom világában még csak-csak elfogadható (hogy ne menjünk messze, lásd Leslie L. Lawrence műveit), a film műfajában azonban már óriási bakinak számít! Épp ezért állapodik meg a film élvezhetősége azon határ alatt, amely arra katalizálja a magamfajta “szakbarbárt”, hogy ilyen kritikákat írjon róla. Elképzelhető, hogy csak az a baj, túlságosan sokat vártam Az apokalipszis angyalaitól! Bár szerintem ez sosem árt! Szerinted?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!