A Bourne-csapda

Jason Bourne filmes pályafutása 1988-ban vette kezdetét, amikor a Warner Bros. megvásárolta a híres krimiregényíró, Robert Ludlum történetét, majd Roger Young rendező segítségével többrészes tv-filmmé gyúratta. Az összesen 185 percig húzódó film főszereplője a még akkor titkoltan homoszexuális, a “nők szívtiprója” és a “80-as évek minisorozatainak királya” becenevekre hallgató Richard Chamberlain (Tövismadarak) volt. Alakítását ‘89-ben Golden Globe-ra jelölték, de végül nem nyert. Fogalmam sincs miért, ugyanis a mozihoz tízévesen volt először és utoljára szerencsém, ráadásul akkor is csak egy gyenge minőségű kalózkópia formájában (lásd. a füstös torkú bácsit, aki néniket is szinkronizált). Aztán 2002-ben Doug Liman dirigálása alatt megjelent a szélesvásznú, [filmid]149[filmcim]felturbósított remake[/film], főszerepben a kisfiús arcú Matt Damon-nal, akiről egészen addig a fene se gondolta volna, hogy akciófilmekben (is) remekel. Pedig mintha Bourne-t magáról Damon-ról mintázták volna: tökéletesen belesimult az identitását vesztett, összezavarodott ember szerepébe. Mostanság 2004-et írunk és itt a folytatás - Liman már csak producer, a stafétabotot a Véres vasárnapon edzett Paul Greengrass vette át.

Franka Potente-vel) Indiába költözött. A második rész története itt kezdődik, amikor is Bourne-t emlékfoszlányokkal teli álmok kínozzák és már két éve, hogy nem tudja ki ő valójában. A CIA persze nem felejtette el. Németországban a jelenléte nélkül mocskolják be kezét, majd kisvártatva egy profi bérgyilkos (Amerika legfrissebb menő csávója, Karl “Eomér” Urban) kopogtat az ajtón, hogy megfelelőképp’ biztosítsa az emlékezetét vesztett férfi második visszatérését. Potente korai likvidilása talán arról árulkodik, miszerint amerikai körútja nem volt éppen sikeres? Bár megvolt neki Elijah “Frodó” Wood, a nagy áttörés még várat magára és innentől a cselekményben nemkivánatos személy lett (a tehetséges európai színésznők egyébként is szinte kivétel nélkül erre a sorsra jutnak). A forgatókönyvírók tehát otromba módon kivágták a sztoriból, csak(?) azért hogy Bourne-nek megcáfolhatatlan indoka legyen a bosszúra. Ráadásul az érzelmi válságon is hamar tovasiklottak, hiszen egy olyan gyilkológépnek, mint Bourne csupán hátrány a szánalom, a keserűség és a szomorúság - háborúban nincs idő síratni szeretteinket.

James Bond), főleg ha azok nem spéci kütyükkel, hanem józan paraszti eszükkel és hagyományos eszközökkel (pl. hajszárító) veszik fel a harcot a gonosz erőkkel szemben. Persze a konklúzió közel sem ilyen egyszerű, mert a szálak mélyebbre nyúlnak, mint az első látásra gondolnánk. Bourne minnél messzebb hatol a rejtélyek terjedelmes mocsarában, annál jobban ismeri meg saját magát és bűnös múltjának elfeledett titkait.

Paul Grengrass jelesen vizsgázik. Vágási technikája, képei és a csábító külföldi (értsd Amerikán kívüli helyszínei) az első epizód világát idézik. Akcióban és feszültségben nincs hiány, a műfajban már-már szokássá vált poénos beszólásokat teljes mértékben nélkülözi - ezzel jelzi, hogy a nézőt nem erőltetett humorral, hanem inkább tempójával akarja maga alá nyomni. Márpedig ez a tempó nagyon gyors. Pillanatok alatt utazunk országokat, váltunk helyszíneket, bonyodalmak követik egymást sorban és mindezeket nagyszerűen fűzi össze John Powell elektronikus alapú aláfestő muzsikája, amely önmagában hallgatva is laktatóan fogyasztható. Az akciófilmeknek általában előre meghatározott váza van: előzmények, probléma, bonyolódás, csúcspont és finálé (ami legtöbbször happy end). Talán csak ez a Bourne csapda egyetlen megtámadható felülete, igaz a cselekmény nem százszázalékig kiszámítható - már csak Bourne identitásvesztése miatt sem -, hiszen maga se tudja mit akar, tehát a néző se

Innentől kezdve meg vannak számlálva a filmkockák, habár a néző még lazán elviselné a főszereplő kalandjait, a jóból bizony megárt a sok. De Grengrass tisztában van ezzel, takarékoskodik erejével és ott ahol már nagyon muszáj, pontot tesz az eseményekre, majd elvarrja a szálakat. Talán majd legközelebb.

Karácsonykor érkezik Danny Ocean és a tizenkettek hada ([filmid]641[filmcim]Ocean‘s Twelve[/film]), melyben Damon-t azért fogjuk újra szeretni amiért Bourne-ként szerettük. Félig-meddig negatív, vérprofi figura, aki képes megtéveszteni az embert. Sőt, még a nézőt is, aki kétségtelenül hiheti: ő maga Jason Bourne. Az eredeti.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!