Függőség

nulladik percben, hogy csapnivaló lesz, vagy zseniális. Egyáltalán látható-e? Mert jelek (előzmények) mindig vannak, de ezek alapján állítható-e bizton majdani pocséksága vagy kitűnősége? Végezzünk ennek alapján analízist a Függőség című thrillerrel kapcsolatban! Először is az író, Sarah Thorp - gyakorlatilag újonc, egyetlen jegyzett(?) (és rendezett) története van, a See Jane Run. Ezzel nem sokra megyünk tehát. Másodsorban nézzük a rendezőt, Philip Kaufman-t. Helyette beszélnek eddigi munkái: A testrablók támadása, Henry & June, Gyilkos nap, Sade márki játékai. Azt hiszem, ez jó sok pluszpontot jelent. Aztán ott van harmadik komponensként a helyszín, San Francisco, amelynek remek atmoszféráját nem kell magyarázni. Eddig tehát jó. Vegyük akkor a főszereplőt, Ashley Judd-ot. Hasonműfajú filmjei (A gyűjtő, A tanú szeme, Kettős kockázat) nem voltak túl sikeresek, és akkor még finom voltam. Folyton egy férfi “alárendeltsége” mellett alakította a kulcsfigurát (Freeman, McGregor, Lee Jones), és sosem tudott igazán impulzust vinni a thrillerekbe. Így tehát a mérleg nagyjából egálra áll. S hogy akkor végül mivé állt össze az ezen összetevőkből építkező Függőség című film? Egy ostoba tucat-thrillerré! Mindjárt sorolom az indokaim.

története egyáltalán nem dolgoztatja meg az agysejteket. Egyenes vonalon halad, semmi kitérő, semmi előre nem látható csavar. Csak az a fő szál, amely a főhős Jessica Shepard-öt kíséri figyelemmel, igazi unalmas monotörténetté degradálva a filmet. Amelyen még aztán a kamaradarabbá fejlődés sem segít, hiszen túl nagy a kontraszt a 3 fő karakter (Judd-L. Jackson-Garcia), és a többi “kívülálló” között. Ezzel válik igazán sótlanná a történet, mert ekkor már csak az a kérdés marad, melyikük melyik szerepet ölti magára a gyilkos-áldozat-félrevezető gyanúsított hármasból (és ahhoz sem kell diploma, hogy az ember ráérezzen, végül ki bújik kinek a bőrébe). Pedig még így is lehetett volna meglepetés belőle (nem, nem arra gondolok, hogy a pszichiáter a gyilkos), ha lett volna az írónőben kurázsi. De nem volt, csak egy szorgos iparos “tehetsége”, meg jónéhány hasonszőrű filmélmény. Máskülönben a gyenge cselekményű filmeket szokás azzal mentegetni, hogy a sztorit feláldozzák a látvány oltárán. Itt viszont se látvány, se feszültség, csak egy olyan rejtély ígérete, amely a gyakorlott filmnézők között egyáltalán nem titok. Kár a filmszalag erre a történetre!

karaktereknél is csak a szánkat húzhatjuk, mert mind Ashley Judd, mind Samuel L. Jackson, mind pedig Andy Garcia olyan, mint aki mindenkori önmagából lépett ki, ez pedig végtelenül unalmas! Egydimenziós figurákként semmiféle kapcsolat, feszültség és dinamika nincsen köztük, mintha csak oda lennének vetítve a másik mellé, nem is beszélve a színészek és az írónő durva tárgyi tévedéseiről (pl. a jó zsaru nem attól jó és izgalmas zsaru, hogy hallgatag és slampos). A film végi “leszámolás” annyira szokványos és valószerűtlen, hogy szót sem érdemelne, ha nem kritikáról lenne szó. Így azonban bőven ad alapot a keresztvíz általi teljes lemeztelenítésre. Samuel L. Jackson karakterének kreált motivációja, a dramaturgia nem is titkolt szakadékai (mégis hogy a fenébe jutott nap mint nap az a kábszer Judd italába, tán Jackson volt a sarki vinotékás?), és az “elvarratlan” szálak (minek kellett egyáltalán a pszichiáter a sztoriba, ha egy betűnyit nem tett hozzá; a laboros nő vérelemzése) viszik végleg csődbe a Függőséget. Ha jól belegondolunk, valóban egyfajta függőség kell ahhoz, hogy valakinek tetsszen ez a sztori - sajnálatos elmebeli dependencia.

Kiábrándító film a Függőség. A mindig aranyos Judd-tól (bár azért mostanra már rágja őt is az idő foga), az egyik legjobb fekete színésztől, Jackson-tól és a mindig karakteres Garcia-tól (ő viszont nem öregszik) sokkal, de sokkal többet várna az ember (nem beszélve a szerintem kitűnő rendező Kaufmanról) - például azt, hogy nem vállalnak el ilyen gagyi szerepeket egy ponyva-vonalvezetésű filmben. Számomra - nem tudom elégszer ismételni - nagy csalódást okozott a Függőség, pedig van benne tényleg valami jó: a filmkezdeti atmoszféra. San Francisco talán az egyik legalkalmasabb város a bűn megjelenítésére, mivel a krimik klasszikus hangulatát árasztja (hozzáteszem, én már a 80-as éveket is klasszikus-számba veszem). Viszont ez kevés, nagyon kevés ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy ilyen kisiklott próbálkozást. Tessék szégyellnie magát minden “minőségi” művésznek, aki nevét adta ehhez a “hendikepes” produkcióhoz! Remélem, meghallják!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!