Solaris

Valamiben hinni kell. Mindenki hisz. Ki saját magában, ki a szerencsében, és rengetegen egy felsőbb erőben, egy istenben hisznek, vagy a mennyországban, ahol mindenki boldog, és nincs bűn.

Kelvin (George Clooney), aki munkáját tekintve pszichiáter, éppen válságos időszakot él át. Elvesztette szeretett kedvesét (Natascha McElhone), aki kitöltötte életét, és vele együtt a talajt a lába alól. Munkáját hanyagolja, mert már nem hisz abban sem igazán. Tanácstalan, és kerüli barátait.

Egyikükkel, Gibariannal (Ulrich Tukur) az óta nem találkozott, mióta az az űrbe utazott, hogy megvizsgáljanak egy idegen bolygót, amelynek a Solaris nevet adták. A vizsgálatokat ugyan még közel sem fejezték be, de váratlan eseményeknek köszönhetően, egy ideig nem fogják folytatni. Az ok, hogy a barát öngyilkos lett, és a programban résztvevő társain pedig az őrület jelei mutatkoznak. Mielőtt a rég nem látott barát végzett magával, videó levelet készített, melyben + segítségét kéri a rejtélyes események megfejtésének érdekében. A búskomor doktort ez kissé felrázza annyira, hogy elinduljon a titokzatos bolygó mellett keringő űrállomásra, és válaszokat találjon, mind a saját kérdéseire, mind az élet értelmének keresésére.
És ez csupán az első tíz perc.

Le kell szögeznem, hogy sem a halhatatlan művet, amelyből ez a hangulatos, és kimért film készült, nem olvastam, sem a filmet nem láttam, melyet sci-fi szerető berkekben annyiszor felemlegetnek, ennek ellenére élveztem ezt a mozit. Remek alakítások, ha nem is éppen lehengerlőek, látványos képek, és klausztrofóbia. Ez a film egy kőkemény dráma a lét értelméről, a fantasztikum színes sztaniolpapírjába csomagolva, high-tech effektekkel masnira kötve. A Solaris egyfajta Pandora szelencéje, mely ahelyett, hogy megfelelne a kérdésekre, ezernyi új kérdéssel, paradoxonnal árasztja el az emberiséget. Titok mely megfejthetetlen, és melyre szeretne mindenki választ kapni, vagy éppen életre kelti elnyomott vágyainkat, álmainkat. Szükség van e rá, hogy álmaink életre kelljenek? Meg kell e kapnunk azt, amire vágyunk? Mindenki akar valamit, és miután megkapta, újat és újat akar. Mohóság vagy törekvés a boldogságra? Ki tudja?

De vigyázz! Mi jobb?

A valódi élet, akármilyen mostoha körülmények között, vagy a fantázia földje, mely örökké tartó mesefilmmel kápráztat el? Az élet, kérdések sorozata. A Solaris pedig egy hatalmas kérdőjel.

Az emberiség a boldogságát keresi a földön, mióta világ a világ. Törekszünk a kiegyensúlyozott életre. A Solaris képes elérni azt, amit sosem lenne szabad, úgy, hogy nem magyarázza el a dolgok mibenlétét, egyszerűen csak létrehozza azokat. Ez lehet kellemes esemény akár, de ha nem készülsz fel rá eléggé, akkor az őrületbe kergethet a tulajdon álomvilágod. A rendező, Steven Soderbergh, eddig mindig jól teljesített nálam, habár nem mindegyik filmje lett kedvencem. Ettől függetlenül a stílusa egyedi, és hatásos.

A történet kicsit más, mint amit megszokhattunk tőle, de nagyon érdekesen vitte vászonra az eredetileg Stanislaw Lem novellájából készített, saját forgatókönyvet. A két főszereplő mellett kiemelném Jeremy Daviest, aki Snow-t alakítja, és olyan filmekben tűnt fel kisebb-nagyobb szerepekben, mint a Ryan közlegény megmentése, vagy a Millió Dolláros Hotel. Hasonlóan őrült karaktert játszik, mint a Jövevény című thriller, Szúnyog nevű elesett fiatalembere.

Nagyon jó a helyszínként felépített űrhajó (Philip Messina) és szépek a képek, melyeket a rendező és Peter Andrews forgattak le. A zene Cliff Martinez munkája. Nyugodt, de ugyanakkor kicsit vészjósló. Elgondolkodtató film, mely ugyan Amerikában elhasalt a pénztáraknál, de minden bizonnyal sokat emlegetett film lesz.

Mint sci-fi, inkább csak meglebbenti a történetben rejlő lehetőségeket, de ha van időd elgondolkodni rajta, és nyitott vagy, mindenképpen tetszeni fog!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!