Osama

Ha manapság az ember azt a nevet hallja, hogy Osama, önkéntelenül is az FBI körözési top 10-es listájának –régóta- első helyét őrző, egyes információk szerint milliomos, mások szerint “csak” dollár százezrek felett rendelkező, szaudi származású, Iker tornyokat romboló, Al-Kaida szellemi agytrösztjére gondol. Pedig Siddiq Barmak filmje –habár áttételesen igen, de– mégsem róla szól. Hanem a legszigorúbb iszlám fundamentalista irányzatról, a pastu törzsi szokásjogot az élet minden területén rigorózus kegyetlenséggel alkalmazó tálib rezsimről és az azt leginkább elszenvedő afganisztáni, burkába kényszerített női társadalomról.

Egy országról, amely új alkotmányában még csak a közelmúltban deklarálta, hogy egyenlő jogokat biztosít és egyenlő kötelezettségeket ír elő férfiak és nők számára, ezzel kimondva a teljes esélyegyenlőséget.

Barmak alkotása a XXI. századi középkor szinte dokumentarista pontossággal visszaadott, tálibok uralta Afganisztánjába vezeti nézőjét. Mohsen Makhmalbaf Kandahar, Samira Makhmalbaf Táblák, valamint Tarèque Masud Agyag madár című, hasonló témájú alkotásait követve látleletet nyújt egy olyan társadalomról, ahol az erkölcs „megjobbításának” eszközeként felállították az Erény Terjesztésének és a Bűn Megakadályozásának Minisztériumát. És ahol előfordulhatott, hogy egy fiatal pakisztáni lányt azért ítéltek halálra és végezték ki, mert megerőszakolták.

Bármilyen apró eltérés a feudális-törzsi hagyományban gyökerező szokásjogtól, illetve az annak keretet nyújtó mohamedán hittől és a sáriatól (iszlám törvénykezés) kiváltotta a falusi mullahok (helyi vallási vezető) irányítása alá tartozó, vallási iskolákban (medreszék) nevelkedett tálibok haragját. Egy kivillanó boka, a megengedettnél színesebb öltözék, bazárban vásárlás, zenehallgatás, tévénézés, munkába járás (kivéve: egészségügy), bedeszkázatlan földszinti ablakok egyet jelentettek a tilalmak megszegésével, ami kíméletlen retorziókat vont maga után, számtalan esetben halálbüntetést.

Az élet ellehetetlenítésének következményeként, a napi élelmiszeradag biztosítása miatt kényszerül az özvegy Anya (Zubaida Sahar) is, hogy Lányát (Marina Golbahari) immár Osamaként, rövid hajjal, elhunyt férjének harcostársához, munkába küldje. A hétköznapoktól, a létezéstől való rettegés, az örökös rejtőzködés előrevetíti a kiszámítható jövőt. Osama szokatlan viselkedése – elsősorban a vallási szertartások alatt - feltűnik egy fegyveresnek, aki a szokásos tálib-féle „toborzási-akció” keretében szó szerint begyűjti az álruhába öltözött lányt is. A fiatal fiúk számára ideológiai és katonai kiképző központokként szolgáló táborok egyikébe kerül, ahol Espandi (Arif Herati) pártfogása ellenére, lányos viselkedése, hangja gúnyt majd kételkedést ébreszt.

Osama története csak egy a sok hasonló közül, de szimbóluma a tálib uralom alatti női sorsnak. Arca, könnyei, rémülettől tágra nyílt hatalmas barna szemei, „névtelensége”, családjának anonimitása (az anya, a nagymama), kísérlete, hogy lemásszon a tábor udvarának kopár fájáról, miközben a „kis katonák” fenyegető masszaként hömpölyögnek leleplezésre várva, néma, céltalan sikolyként hatnak. A kérlelhetetlen terror, a vallás, a hagyomány nevében elkövetett kegyetlenségek az élet minden mozzanatát átitatják. Még az első pillantásra oly ártalmatlannak tűnő pillanatokat is a félelem burkába öltöztetik, mint a mullah gyakorlati előadását a fürdésről.

Barmak filmjének legmegrázóbb momentumai közé tartozik Osama anyjának kísérlete, hogy kísérőjével visszajusson otthonába. A szokásos útellenőrzés során biciklijüket feltartóztatják, csak fenyegető hangokat hallani, az arcok homályban maradnak, ellenben az asszony burka alól kivillanó lábfejével. Az út során a kamera hosszan időzik a csupasz testrészen, mintegy a szabadság -rövid ideig tartó- képi allegóriájaként, egészen addig, amíg a tálibok meg nem jelennek. A láb újra eltűnik, nem-létezővé változtatva az anyát, egyben felfedve azt a cinikus bánásmódot, amely a női mivoltot, az abból fakadó varázst úgy próbálja meg semmisség tenni, hogy leplet borít rá, ezzel nem véve tudomást róla. A lét igazi ellenségeivé így válnak a tálib férfiak.

A moszkvai egyetem rendezői szakán diplomát szerzett, a tálibok uralma alatt száműzetésben élő Barmak alkotása kritikai lábjegyzete a medréből kizökkent időnek. Kevésbé egy történet, mint inkább lenyomat, hol egy, a film végén kivégzésre ítélt, kék burkás nők tengerében dokumentumfilmet készítő riporter szemszögéből, hol kellő távolságtartással, de halk dühvel és mély szomorúsággal megtett –olykor poétikus elemekkel, a CNN uralta nyugati média által kényszeresen közvetíthetetlen- afgán út a megbocsátás felé.

Olyan amatőr szereplők segítségével megidézve (és nem eljátszatva), mint a film forgatása alatt 14 éves Marina Golbahari, aki arra a rendezői kérdésre, hogy van-e kedve szerepelni művében visszakérdezett –miközben éppen koldult-, hogy mit jelent az a szó, hogy film, valamint az anyát alakító Zubaida Sahar, aki többek mellett –nagymama, kék burkás tüntető nők- egy menekülttáborból csatlakozott a stábhoz.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!