Holtak hajnala

Klasszikusokhoz nyúlni mindig macerás dolog. A legritkább esetben fordul elő az, hogy a remake valami újat tud hozzátenni az eredeti alkotáshoz. Ugyan az “originál” képsorait szóról-szóra, hitelesen, sőt, csillogóbban, kifényezve vissza tudja biflázni, de valami újat hozzátenni mégis csak keveseknek sikerül. Habár kétesélyesek ezek a filmek, mert billenhet a mérleg nyelve mindkét irányba, általában mégis csak az a jellemzőbb, hogy teljesen fölösleges újra-feldolgozások születnek. Nem véletlenül, a klasszikus ugyanis csak egyszer hat, “itt és most”-ja érinthetetlen. Lehet aktualizálni, lehet újragondolni, csinosabb kosztümbe bújtatni, az ”ősit”, a viszonyítási pontot azonban sosem lehetséges felülírni.

Zack Snyder első filmes rendező gondolt egy bátrat, és a manapság lendületet vett zombi áradat kellős közepébe vetette magát, leporolva George A. Romero húsevő trilógiájának középső darabját, A holtak hajnalát (Dawn of the Dead, 1979), amely a horrorfilmekre kiéhezett rajongók körében máig minden zombi-mozik koronázatlan királyának számít. Körülrajongott darab, klasszikus, éppen ezért veszélyes hozzányúlni. Míg a trilógia első darabja, Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead, 1968) egy rothadó, saját múltját -főként Vietnámot- átértékelni kénytelen Amerikát ábrázolt, ahol számadás vagy temetetlen múlt között lehetett választani, addig a középső opus az önimádat társadalmának végóráit járja körül. Ahogy haladunk az elkerülhetetlennek látszó végkifejlet felé, úgy szaporodnak a málló, járkáló hullák is. Míg Az élőhalottak éjszakájában az egy főre eső zombiszám még “viszonylag” elenyésző, a közelgő apokalipszis talán még elhárítható, addig a harmadik felvonásban, A holtak nappalában (Day of the Dead, 1985) az emberiség fennmaradó része a föld alá szorul, a film végén pedig egy szigetre kényszerül, nyilvánvalóvá téve, hogy végérvényesen beköszöntött egy új, anti-utópisztikus világ.

Snyder filmje amellett, hogy megtartja az eredeti lendületét (sőt!), számtalan motívumában különbözik a Romero-féle eredetitől. A fogyasztói társadalom kritikája az utóbbiban jó alkalmat biztosított az “ember embernek farkasa” tétel alátámasztására, azzal, hogy a túlélőket nem a kriptából előmászó élőhalottak pusztították el, hanem egy motoros banda tagjai. Ám a 2004-es változatban “csak” élők állnak szánalomra méltó szörnyekkel szemben, akiket legkevésbé sem lehet vádolni azzal, hogy viselkedésük valamiféle tudatosság következménye lenne. Ellenkezőleg, a zombi létnek megfelelően, vágyak, akarat nélküli lények. Egy ismeretlen eredetű sugárzás következtében (lásd. 60-as évek járványmetafórája) másznak elő sírjaikból, lepik el a néptelen utcákat, hogy aztán hordába verődve megpróbáljanak a még élőkből nagy adag friss húst kiharapni csillapítván éhségüket. Egészen addig, amíg meg nem pillantják a következő potencionális áldozatot. Snyder mozijában nincsen morálisan jó és rossz, nincsen igazi konfliktus a kettő között, “egyszerűen” csak élet-halál harc zajlik emberek és szörnyek között. Még a fertőzés eredetét sem lehet tudni. Csak egy dolog biztos: a halálba egy fejlövésen keresztül vezet az út.

Annak ellenére, hogy mindkét moziban hangsúlyos szerepet kap “A” bevásárlóközpont, csak Romero használja ki a helyben rejlő szatirikus, cinizmusba hajló lehetőségeket. Ami a 70-es években provokatívnak számított, az ma már, a fogyasztói társadalom térnyerésével érdektelenné, eladhatatlanná vált. Pontosan ez az a jóslat, amiről a 79-es film beszélt. Nem véletlen, hogy Snyder nem ás mélyebbre, még csak a felszínen sem piszkálgatja a témát. A bevásárlóközpontot megfosztja szimbólumaitól, pusztán egy mindenféle szociológia vetület nélküli menedékké redukálja, ahol a túlélők hosszabb-rövidebb ideig elbarikádozhatják magukat, hogy aztán a horrorfilmek fordulataihoz híven meghozzák irracionális döntésüket: ki kell törni. A látvány-orgia kíméletlen szabályai mindenek felett állnak. Az esélynélküliséget feláldozzák az akciójelenetek oltárán.

Snyder mindezek ellenére nem végzett rossz munkát. Elhagyta elődje kritikai attitűdjét, helyette modern körülményekhez igazított pár “apróságot”. Zombijai gyorsabbak lettek, mint valaha, ezzel is megfelelve a mai kor követelményeinek (28 nappal később, A kaptár). Futnak és nem esetlenül mozognak. Ahol Romero cammogó hullái nevetésre fakasztottak, ott Synder alakjai sikolyt kényszerítenek ki a nézőből. Szusszanásnyi időt engedélyező poénok helyett a semmiből elugró élőhalottak látványától rémüldözhetünk, gore effekteket és vért láthatunk minden mennyiségben. A számtalan irracionális mozzanat ellenére (amiket persze teljesen érdektelen számon kérni egy horrorfilmtől), a film bölcsen elkerüli azokat a pillanatokat, amik más hasonló zsánerű mozikban annyira bosszantóak. Nincsen túl sok például azokból a jelenetekből, amikor az egyik szereplő elkóborol, miközben mindenki azt várná, hogy együtt a legbiztonságosabb.

A színészek is, már akiknek nem az a hálátlan feladat jutott osztályrészül, hogy csak az áldozatok számát kell növelniük, többé-kevésbé jól teljesítenek. Sarah Polley, Ving Rhames és Jake Weber még karizmával is képes megtölteni az általuk megformált karaktereket. Nagy részben alakításaiknak köszönhető, hogy egyáltalán érzünk valamit a filmben felbukkanó szereplők iránt. A Holtak hajnala pontosan megfelel azoknak a követelményeknek, melyek elvárásként támaszthatók vele szemben. Nem akar másnak látszani, mint amilyen valójában! Feszesre szabott, adrenalin pumpáló horrormozi, ami nem űz bohócot sem saját magából, sem a nagy elődből. Talán még a kalapot is megemeli előtte, és mélyen meghajol.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!