Van Helsing

Hol vannak már azok a letisztult idők, amikor a gonosz egyszerűen gonosz volt, és a jó ártatlanul fehér? Amikor egy harcolt egy ellen, és az áldozatok halálsikolyát csak a díszletfalak mögül hallhattuk, messziről… Tovaszállt, visszavonhatatlanul. A gonoszok falkában harcolnak zavart céljaik érdekében, és akik ellenük küzdenek, azokra is ráférne egy alapos pszichoanalízis.

Van Helsing valamennyi karaktere ilyen, hisz kicsit mindegyikük “difis”, a gravitációra még azok is fittyet hánynak, akiknek nincs szárnyuk, és gyakorlatilag nem lehet őket olyan erővel falhoz csapni, hogy aznapra kivonják őket a közösségi feladatok elvégzése alól. Küzdenek ész nélkül, néha akkora szerencsével kerülve el egy-egy halálos csapást, mint maga a film költségvetése.
A Van Helsing nem egy kiemelkedően jó akciófilm, de látványos, pergő, és történetének szétszórtsága miatt többször nézhető darab (mivel már a mozi elhagyása után elfelejted a kalandok felét). A karakterek filmről filmre változnak, így - bár Van Helsing neve a szinte biztos (itt ugyan Abrahamnek hívják az eredeti Gabriel helyett) - a jelleme, háttere, motivációja a kor szelleméhez igazodik. Ma, felgyorsult életünk miatt, mindenki mindenkivel kapcsolatban van, keresztbe-kasul átfedve teret és időt. Van Helsing nemcsak egyszerűen egy megállíthatatlan (terminátor) szörnyirtó, hanem egyenesen a borzalmak lezárásának kulcsa is. Sok mindent megtudunk róla, de ahogy közeledik a vég, mégis kevésnek érezzük. Madárfalatnyi morzsákban kapunk utalásokat származására, kilétére (akárcsak Hugh Jackman másik szerepéről, Farkasról, az X-Men-ek mogorva, de belül jószívű mutánsáról), a kép azonban sehogy sem áll össze…

Richard Roxburgh) ebben a világban hideg üzletember, akinek legfontosabb feladata az utódlás biztosítása. Miután ereje teljében duzzadó férfi, és háreme is kész Playboy-felhozatal, nem kell félteni. Nemhogy fészekalját kamatyolt össze több száz vértől iszamos évében, hanem egy egész kastélyaljnyit (sőt, kettőt). Talán érdekes lett volna kicsit bővebben foglalkozni a vámpírporontyok fogantatásával, mintegy mellékesen is, mert ilyen helyes szülőknek nem kellene, hogy ilyen csúf gyermekei szülessenek! Aztán a segítőkről már nem is beszélve. Anna Valerious (Kate Beckinsale) gyönyörű, hamvas kisebbségi származású hercegnő darázsderekával külön talány. Keményebb harcos, mint Arthur lovagjai együtt, dereka Twiggy-t idézi, amúgy meg, mint aki egy videojátékból lépett volna át a nagyvászonra. Figurája nyugalmi állapotban kihívóan derekára teszi a kezeit, és néha talán még toppant is, hogy ideje tovább menni, folytatni a harcot. Duracell nyuszi gótikus, de annál dögösebb formában.

David Wenham). C. azaz Carl atya a ketyere felelős. Tipikus segítőtárs. Találmányai vagy vérprofi munkák, vagy olyan feleslegesnek tűnő gadgetek, amik a döntő pillanatban szó szerint megmentik a szereplők seggét egy hatalmas szétrúgástól. Hiába, nem Leonardo Da Vinci volt az egyetlen korai géniusz. Carl félős, nyámnyila fiatalember, aki ha kell, odateszi magát, és jó segítőként mindig a legjobbkor érkezik. Annyira ügyes kezű feltaláló, hogy nem is értem, hogyan engedhetik el rendtársai egy ilyen fékezhetetlen kalandokban bővelkedő küldetésre. Talán több is van, ahonnan ő jött. Mindegy, mert a sorsa a túlélés! Hisz, ha lesz második rész, ki hinné el, hogy találnak hozzá hasonló fegyverkovácsot (hacsak be nem vonják valahogy Da Vinci urat)?

A filmben felvonuló népes szörnyinvázióról már nem is beszélnék. Aki számít, egy nyúlfarknyi szerepet biztosan kapott (aztán majd elkészül a második rész, én meg fogom a fejem, hogy miért nem jutott eszembe azoknak a neve, akik abba belekerültek).

[cim]SPOILER!!! [/cim]

Drakula gróf és Frankenstein professzor kérész életű üzleti kapcsolatának drasztikus lezárását. Ahogy az lenni szokott, a tudós szembesül a dilemmával: ha valamit létrehozol, azért felelős vagy. Frankenstein rádöbben, hogy tette veszélybe sodorta a föld teljes lakosságát, de már késő visszakozni (ezek mindig utána gondolkodnak?). Drakula a költségvetési kérdések lezárásaként rövid úton likvidálja. A szörnyeteg, aki teremtője halála miatt adrenalinban bővelkedő tunning-fröccsöt kap, fejét vesztve menekül mind a vámpírok elől, mind pedig a helyi kocsmák unalmas felhozatala miatt csoportba verődött, fáklyás felvonulást rendező horda elől. Az öreg szélmalom, mely már Don Quijote idejében is a dombon állhatott, hamar a lángok martaléka lesz, és miután a szörny és halott “apja” éppen benne állnak, így őket el is felejthetjük egy időre - Mr. Hyde roppant vehemensen kezd, de a forgatókönyvírók hamar kihúzzák a meséből. Csak találgatni lehet, hogy a többszörös gyilkos miért nem tudja szétmorzsolni a neki kb. fele nagyságú Van Helsinget. Bár, miket beszélek, a filmben magyarázatot kapunk erre is, igaz, valahogy már ez a konfrontáció sem túl meggyőző. Az élő szereplő és számítógép harca látványos, de hiteltelen. Aztán rózsaablak reccs, és CGI Hyde nyekk!

[cim]SPOILER VÉGE. [/cim]

Stephen Sommers első filmje, a Deep Rising kellemes akció-horror volt, könnyen szerkesztett történettel, néhány kiszámítható és kevésbé kiszámítható húzással. Őszességében szórakoztató filmecske lett, és a rajongók körében kötelező darab (horror-rajongó, mi más?). A múmia már egyértelműen hollywoodi mozi aránylag ismert nevekkel, egyszerű, de követhető történettel. Szórakoztató film lett, és elég nagy kultuszt vont maga után. A folytatás már közel sem elégítette ki az igényeket, köszönhetően a kidolgozatlan karaktereknek, az első rész majmolásának, és annak a néhány, de érdekes cselekményi bakinak, melyet sikerült elkövetniük.

Sommers új filmje, ha lehet, még kommerszebb, mint elődjei, de legalább nem akar többnek látszani, mint popcorn borogattató, üdítő kiöntögettető akcióorgia.
Ja, a zenéje pedig (Alan Silvestri) nagyon kellemesen muzsikál! Silvestri megint kitett magáért, és egy izgalmas, érdekes zenét komponált!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!