Az 50 első randi

Egy kellemes, romantikus vígjátékhoz általában nem kell más, mint egy szimpatikus pár, egy egzotikus helyszín és egy jópofa történet. Az 50 első randi-ban mindez adva van. Adam Sandler, amióta csak filmezik (hisz stand-up komikusként kezdte), mindig jókisfiúkat játszik, most miért lenne másként? Bár a történet elején az alkotók valamilyen oknál fogva macsó nőcsabászként állítják be, hála égnek később kiderül, ez a feltételezés teljes mértékben alattomos és érdektelen. A pár női tagját az E.T. kishúgaként ismert, és mostanság producerként (Donnie Darko) sikeres Drew Barrymore alakítja, akiről azt kell mondjam, az évek során igazán bájos teremtés lett. Persze egy kritikában nincs helye holmi rajongásnak - mert hát maradjunk objektívek -, de Drew tipikusan Sandler foltja - ha már a jókisfiús imidzs előbbinél, a bájos kislányos imidzs utóbbinál dominál. Az egzotikus helyszínt Hawaii garantálja, a történet meg valami egészen elképesztő.

Hősünk, Lucy Whitmore (Barrymore) egy baleset során elveszíti rövidtávú memóriáját, másik hősünk, Henry Roth (Sandler) meg természetesen amint meglátja, belészeret, és ügyet nem vetve a hölgy kisebb fogyatékosságára - a Mementót ugyan nem megcáfoló csavarokkal, de - becserkészi azt. A műveletben segítőtársai egy kedves és okos rozmár, aki egyébként átment már a vízipark teljes nőstényállományán, így rutinjával kiváló haderő; illetve Ula, a helyi lakos és tapasztalatai, aki a sok spanglitól ügyet sem vet arra, ha egy cápa kiharapja a fél mellkasát. Egy akció persze sosem kockázatmentes! Itt van például Lucy apja, Marlin (Blake Clark), aki a világért sem szeretné, ha lánya tudomást szerezne állapotáról, ezért minden nap elhiteti vele, hogy ugyanazt a napot éli át, amikor balesetet szenvedett (ugyanis Lucy-nek ez az utolsó statikus emléke, a többi hangyák módjára rohangál szerteszéjjel, mikor nyugovóra tér). Lucy-nak adva van egy bátyó is, Doug (Sean Austin szenzációs!), aki szteroidoktól ihletett beszólásaival a vígjátékok kötelező idiótája - Ula mellett persze.

A film első fél órája kissé vontatott, a rendező nehezen talál rá a sztori lényegére. Túl sokáig mutatja be a szereplőket, túl lassan nyitja ki a dobozkát, és közben olyan felesleges poénokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, mint a vízipark egyik nő-férfi gondozója, aki ebben a moziban az altesti poénokat képviseli (bárcsak szakadna már le róla hálivud - kissé unalmas…).

De aztán Henry nekilát bebizonyítani, hogy őt nem akármilyen fából faragták, és a mindennapi hódítások igencsek vicces és szórakoztató szituációkat teremtenek. Míg a mozi dől a nevetéstől, addig a cselekmény egyre inkább közelít a végkifejlet felé, és izgatottan várjuk a megoldást: a szokásos heppiendet. Bevallom őszintén, ennél a pontnál megrémültem. Mazochista módjára imádom azokat a filmeket, amelyek nem sziruppal fejeződnek be, és minden logikus gondolatmenetet megcáfolva a realizmus felé veszik az irányt. Hála égnek ebből a szempontból csak félig csalódtam Az 50 első randi-ban, ugyanis teljesen valósághű megoldást talált a szerelmesek kapcsolatának folytatására, és emellett a szokásos “jóhangulatomvankifeleamoziból” érzést is sikerült elérnie.

Ebben persze sok szerepe van a képekhez tökéletesen passzoló filmzenének. Megdöbbenésemre a legjobb darabok (Bob Marley - Could You Be Loved, Israel Kamakawiwo‘ole - Somewhere Over The Rainbow, vagy a Beach Boys - Wouldn‘t Be Nice-ja, ami a film legmeghatóbb pillanata alatt csendül fel) nem kerültek rá a soundtrack cd-re, de kis leleményességgel ezeket internetről is le lehet vadászni. Na, de még mielőtt lecsapna rám az Artisjus, kimondom a zárszót: a zenék maguktól adják a film hangulatát; a napsütést, a tengerpartot, a vidámságot és a boldogságot. És mégis, ki kívánhatna ennél többet a nyár közeledtével? Kellemes lubickolást!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!