A kiskirály

A témaválasztás talán az ottani honatyáknak kissé kényes, hiszen a napjainkban (is) játszódó film egészen a peresztrojka előtti időkig nyúlik vissza, és nem kíméli az ottani rendszert, véleményt mond az orosz gazdaságot-politikát átszövő korrupt állapotokról - s még sok minden másról. Platon Makovszkijt, az iparmágnás kiskirályt (igazán jól fésült fickó :o) egy feszültségekkel és kiskirályellenes kommunista tüntetéssel terhes napon megtámadják, és a merényletben életét veszti. Egy nem(!) korrupt rendőr a merénylet kapcsán lázas nyomozásba kezd, a kiskirály barátai, ismerősei útján lassan felgöngyölítve a szálakat, és összeszedegetve (vagy inkább összefűzve) a cselekmény múltbeli részeit, megtalálja a tetteseket. Kiderül, hogy Platon nem is olyan rossz ember, inkább csak élelmes figura, és a megfelelő időben, megfelelő emberekkel körbevéve (az “Agy”, a “Hűséges”... stb.) a megfelelő helyen volt. 1985-ben az egyetemista fiatalember barátaival akkor még rendszerdöngető gazdasági változtatásokat javasol egy szakmai találkozón. Pályafutása kezdetén zajlanak a nagy politikai változások (mint glasznoszty és peresztrojka), egyetemista társaival remek és kifizetődő ötleteket vetnek fel.  Egy antipatikus politikus feleségével viharos szerelmi kalandba bonyolódik még ugyanazon az estén - majdnem lekési a saját előadását.

Furcsa látni, hogy Magyarországgal szemben itt nem az elharapózott butikos újgazdagokról van szó, hanem olyan egyetemet végzett liberális gondolkodású, lojális emberekről, akik a nyomorból szeretnének valami igazán gyümölcsözőt kihozni. A történet olyan brilliánsan van időrendben szétszedve, hogy a forgatókönyv szinte minden pillanatban feszült figyelemre készteti a nézőt. Mert bár oda-vissza ugrálunk jelenből múltba, a jól szerkesztett jeleneteknek köszönhetően egyszer sem veszítjük el a fonalat. Van itt akció, szerelem, jó és rossz fiúk, életre szóló barátságok és súlyos életfordító konfliktusok, meglepetés, nem utolsósorban elgondolkoztató mondanivaló, szóval minden, ami egy jó filmhez kell. Érdemes megemlíteni három szereplőt is, a kiskirály szerepében, Vladimir Maszkovot, aki akár egy amcsi multimilliomos playboyt is eljátszhatna a kiállásával. A hányaveti elegancia, ahogy szinte végigtáncol a vásznon, egyenesen mesteri. A bonviván karakter mellett olyan kíméletlen és diplomatikus (pl. baráti-üzleti vacsora kínos jeleneténél, mikor éppen leteremti és elbocsátja egyik legjobb barátját, Viktort üzleti melléfogásáért), hogy a szigorú, megközelíthetetlen férfit még egy brit kékvérű arisztokrata sem tudná felülmúlni. Vicces keresztnév ez a Platon, hiszen egy görög filozófus nevével a címszerepben végigtrónolni a filmet nem könnyű feladat. De a karakter maga is elhiteti velünk, hogy a gazdasági rendszerváltás idején valóban filozófiaváltás (is) történt, ha nem is a szó nemes értelmében, de aki elég élelmes, okos és bátor volt, annak lehetősége volt nagy vagyonra és hatalomra szert tenni. Azt is feltárja előttünk a film, hogy mindennek mekkora ára van. A forradalmár férfi később elveszíti lendületét, türelmét, mintha a ráakasztott vagyon megtörné becsületét, visszarántaná őt a fejlődéstől. Büszkesége és hajthatatlansága azonban megmarad. Játékával olyan szívósságot sugároz felénk, hogy elhiteti velünk, e nélkül nem maradhatna meg a porondon, csak ennek a keménységnek köszönheti azt, hogy talpon marad. Néhány közeli felvételen (ha elidőzünk Platon arcán) nem lehet eldönteni, vajon a nosztalgikus, gyermekkorától hűséges jóbarát marad-e életben, vagy pedig az a vagyonos, rideg sikerember, akinek az életében a legfontosabb már csak az üzlet. Mi fontosabb? A régi barátságok, az emberi értékek iránti tisztelet, érzelmeink vállalása, vagy a megszerzett hatalom és pozíció megőrzése?

Szót érdemel a legjobb barát, Larry szerepében Levani Outchaneichvili, akit legutóbb Az utolsó éjjel című filmben láthattunk már orosz maffiózóként, Nikolai bácsiként. Egészen a végkifejletig sikerül minket kétségben tartani azzal kapcsolatban, hogy ő most “jófiú”, vagy áruló “rosszfiú”. Mintha egy orosz Al Pacino, vagy Robert de Niro lenne, ízig-vérig orosz, csak nem tudjuk, hogy most a becsületes betyárt látjuk, vagy mindez csak álca, és mindjárt előránt egy Uzit a jól szabott öltönye alól, hogy végezzen a közutálatnak örvendő milliomossal. Meglehetősen sok filmben jutott már neki mellékszerep, de most végre sikerül igazán kibontakoznia! Aztán itt van a mi rendőrünk, Schmakov (Andrei Krasko) aki félig-meddig afféle idegenvezetőként kalauzol végig bennünket a történeten. Kellőképpen szerencsétlen, aztán pedig a kívánt helyzetekben profi, nem lefizethető, az igazság nyomában loholó orosz kopó. Az antipatikus politikusnak és a kiskirály szerelmének nem jut annyi szerep, hogy igazán kibontakozzanak, annak ellenére, hogy ez a két karakter főszereplőnk életének több mozzanatát is jelentősen befolyásolja. De az asszonykát a munkamániás kiskirály a meló és a milliók miatt elhanyagolja, ezért kevesebbszer bukkan fel a filmben, mint az várnánk. Az antipatikus politikus karaktere kilóg a sorból, jellemrajza nem teljes, hiszen azt értjük, hogy miért is szeretne borsot törni főhősünk orra alá, de nyakatekert módszerei ellenére mégsem kapunk arra magyarázatot, miért is áll ennyire hűségesen a “rendszer” szolgálatában? Talán a hatalom szédülete elég mindehhez?

Mindent összevetve, a koprodukció ellenére a film tartalmi mondanivalóját tekintve színtiszta orosz, kezdve a kietlen szibériai mezőktől és a Gorbatchov vodkától, a hitelesen felvázolt óriási életszínvonalbeli különbségeken át, egészen az ottani felső tízezer kiváltságos életéig. Betekintést nyerünk egy olyan világba - az orosz mindennapokba a peresztrojka után -, amit nem feltétlenül reklámoznak keleti szomszédaink. S mindez Pavel Lungin rendező áldozatos munkájának köszönhető, aki megosztotta érzéseit, gondolatait szülőhazájáról a nézőkkel. S azon felül, hogy értékes orosz társadalmi keresztmetszetet kapunk, még remekül is szórakozunk a közel kétórás film alatt.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!