Gothika

Szellemekkel szórakozni általában nem szokás. Nem túl gyakran nyúlnak komolyan a témához, ennek oka talán valahol gyökereink szintjén rejtezhet, mely szerint az irracionalitásra kicsit is fogékonyak (értsd: hiszékenyek, csak ez máshogy hangzik, mint ahogy szeretném) a lelkük mélyén sejtik, hogy a halott testből kiszabadult lelkek bizonyos okok miatt még köröttünk létezhetnek, s mi képességeinket tekintve “vevők” is lehetünk rájuk. Vagyis tartunk a szerintem ténylegesen létező szellemektől, s magunkból kiindulva azok gonoszságától. Ezért ezekben a filmekben (már amennyiben nem vígjátékok, mint például a Törjön ki a frász! vagy a két Casper) mélyről jövő félelmeink jelennek meg, azokat próbáljuk - mintegy sokk-terápia formájában - feldolgozni. Ezért kevéssé drámai- (Ghost), mintsem inkább horror környezetbe ágyazva “számolunk le” velük: 13 kísértet, Az átok vagy például a Temetetlen múlt. Ez utóbbi alaptörténete annyiban rokon is a Gothika sztorijával, hogy egy békétlen szellem egy élő embert próbál felhasználni sérelmeinek “orvoslásához”. Úgyhogy lehet rettegni!

Gothika története teljes egészében Sebastian Gutierreznek köszönhető, aki eleddig kalandozást tett már (szinte) az összes műfaj irányában, s legközelebb egy saját rendezésű horrorral jelentkezik majd (munkacíme: Rise). Vele ellentétben Mathieu Kassovitz-et nem kell bemutatni, beszélnek helyette eddigi rendezései (hogy színészi teljesítményeit már ne is említsük): A gyűlölet, Bérgyilkos(ok), Bíbor folyók. A francia színész-rendező először kapott lehetőséget Hollywoodban, s szerény véleményem szerint élt is vele. A Gothika közel tökéletes thriller. Története éretten építkezik, megfelelően vegyíti a természetfelettit a valóssal, s a kettő olyan egymásra hatását-utaltságát produkálja, amelybe nehéz belekötni. Úgy is fogalmazhatnék, megtalálja “számításait” mind a racionális, mind pedig az irracionalitásban hívő néző. Bár a végső fordulat (a tulajdonképpeni magyarázat vagy motiváció) nem túlzottan eredeti ötlet, mégis alkalmasan, mindenféle durva fércelés nélkül varrja el a film során megvillantott kérdőjelek szálainak hálózatát. Nem marad nyitva egyetlen kérdés sem (bár kétszer kellett megnéznem, hogy így legyen - de ez talán csak engem minősít), ezáltal a Gothika nem hagy bennünk frusztrációt, és ez jó!

dramaturgia néhány helyen feláldozza az ésszerűséget és a hihetőséget a hatáskeltés és a sztori zökkenőmentességének kedvéért (Miranda “kezelésének” egyes pontjai, vagy a szökése utáni üldözés-keresés hiánya), ez közel sem lépi át a dühítés határát. Ám a remek történet és a kitűnő megvalósítás önmagában még nem lenne kiemelkedő, ha a film nélkülözné azt az atmoszférát, amely döntően Kassovitz érdeme (elég csak a Bíbor folyókra gondolni). A hangulat valóban gótikus, amennyiben a feszültség adagolása és manifesztálódása a csúcsíves építészet nyomvonalát követi. Akár egy EKG-görbén, sűrűn követik egymást a szinusz-csúcsok, hogy a film teljes mértékben a hatása alá vonjon. A klausztrofóbiás érzés (cellák, folyosók, medence, zárt terek) kitűnően alkalmas arra, hogy teljes mértékben azonosuljunk Dr. Miranda Grey-jel, és sorsának kilátástalansága mázsás kőtömbként nehezedjen ránk is (ez a hollywoodi hatáskeltés egyik legjobb fegyvere).

A díszlet és a színek összejátszása komor, hideg-steril hangulatot szül, amely ugyancsak a gótikus építészethez vezet bennünket. A sikló kameramozgás nyugtalanító képekkel bombáz, a speciális effektusok nemegyszer bravúros operatőri jelenetekké állnak össze (az üvegen áthatoló kamera, a Miranda körül-benne forgó lencse), amely még csak fokozza az egyébként is számtalan sokkhatással telített filmet (én jó párszor infarktust kaptam…). Rachel, a szellem ábrázolása a befejezéshez képest szintén nem hoz újszerűséget, de a vizuális és auditív (a zene is kitűnő) traumák közben nincs alkalmunk ezen rágódni. A villámlátogatta, tömör és hideg elmegyógyintézet képe még sokáig bennem él majd, mint az elkerülendő helyek “leginkábbika”. Méghozzá a mindenáron elkerülendők kategóriájában.

Halle Berry most is lenyűgöző! Aki őt CSAK a Kardhalban vagy a Halj meg máskorban “fedezte fel”, annak nincs joga ilyeneket mondani róla, mert én már a ‘92-es Bumerángban (Eddie Murphy és Martin Lawrence) kiszúrtam magamnak! Akkor az az édes “csokilány” elbűvölt (Borbás Gabi hangja kitűnő volt neki), és ez az “imádat” azóta is tart. Halle tud nagyon egyszerű és kérges lenni (Szörnyek keringője - Oscar-díj), és ennivalóan szexi is (a gagyi Flintstones) - hm, jobban belegondolva, ő mindig szexi… Nos, vissza a Gothikához! Dr. Miranda Grey-ként Berry sebezhetőbb, mint valaha, meggyőző zavarodottsággal játssza a lélekben és elméjében hánykolódó pszichiáternőt. Karaktere ugyan meglepően zárt marad a film során (szinte semmit nem tudunk meg róla), de szellemi és fizikai küzdelme, no meg nem elhanyagolható szexi megjelenése nem ébreszt bennünk hiányt. Szerencsére remek partnereket is kapott maga mellé. Például Robert Downey Jr.-t, aki most is bizonyítja, ha csak feleannyi figyelmet fordítana karrierjére, mint a kábítószerekre, nagyon messze juthatna. (Pozitív) említést érdemel még John Carroll Lynch a sheriff és Penélope Cruz Chloé szerepében (spanyol akcentusa nagyon édes).

A Gothika régen nem látott borzongató film. Hatásossága megkérdőjelezhetetlen, s néhány apró “felületességtől” eltekintve (pl. a végső leszámolás sem az a kimondottan kreatív) tökéletes thriller. Szellemisége a bosszúálló lelkek sztereotípiáját erősíti sokkoló kivitelben, már csak ezért is követendő példa. S ahogy Miranda mondta: ”Én nem, de ők (a szellemek) hisznek bennem.” Mindez magamra vonatkoztatva: Isten ments tőle!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!