Nevem: Sam

fogyatékosok szerepeltetése a vásznon mindig hálás és megtérülő dolog. A “profit” többnyire könnyekként zuhogó díjeső gyanánt jelentkezik. Ebben persze semmi rossz nincs, kivéve akkor, ha ab ovo ez volt a cél! Persze melyik filmstúdió merné ezt egyenesen bevallani? Épp ezért nem “oknyomozó riport” megírására törekszem e helyütt, hanem a téma nyúlfarknyi felvázolására. De attól a tény még tény marad: sérültek-sebezhetőek alakítása nagyobb eséllyel von maga után elismerést, mint egyéb karakterek megformálása. Így volt ez például Dustin Hoffman (Esőember), Daniel Day Lewis (A bal lábam), Leonardo Di Caprio (Gilbert Grape) esetében, vagy most Sean Penn-nel a Nevem: Sam című filmért. Persze ezen szerepek eljátszására csak igazán nagy színészek képesek, épp ezért, a kör bezárult. Habár igaz, hogy a Nevem: Sam helyenként kissé mesterkéltnek tűnik, az a film vesse rá az első követ, amelyik ilyen tekintetben 100%-osan tiszta! Azt hiszem, nem lesz nagy kődobálás…

Jessie Nelson (színész-, író- és rendezőnő) által dirigált Nevem: Sam abban a tekintetben mindenesetre nem támadható teljes joggal, hogy őszintétlen lenne. Az önálló életre képtelen szellemi fogyatékosság határának közelében toporzékoló Sam története akár igaz is lehetne. Bár a forgatókönyv fő szálai kitűnő filmekből lettek óvatosan (értsd: nem letagadva) plagizálva, a vezérfonalak összeillesztése és a sztori tálalása mégsem katalizál primer lopásért gerjedő dühöt. Ezek az összetevők: Sam fogyatékossága, melynek félautista jellege erősen emlékeztet Dustin Hoffman Esőember-beli Raymond Babbitt-jére; a Lucyért folytatott per inspirálója egyértelműen a Kramer Kontra Kramer (Avery Corman regénye, Robert Benton filmje); Rita Harrison ügyvédnő rendezetlen magánélete pedig a Velem vagy nélküled című (írta: Jessie Nelson, főszereplő: Michelle Pfeiffer) romantikus komédiából lett ”átemelve”. A film által tárgyalt probléma azonban erősen túlnyúlik a megvalósítás szokásos dramaturgiáján.

egyértelműen Sam pártjára állít bennünket a gyermekfelügyeleti szervek ellenében. Sam a jó, a gyámügy a rossz (gonosz). De hogy is van ez valójában? Hiszen a gyámügy jót akar Lucynak, mert tényleg az ő érdekeit figyelembe véve szeretnék elszakítani apja teljes (!) felügyelete alól, aki egy 7 évesnek megfelelő szellemi képességeivel a jövőben - be kell látni - csak hátráltatni fogja lánya fejlődését, nem is beszélve a szexuális szocializáció kérdésköréről. Szóval a helyzet bonyolult, mert a dramaturgia szerint teljes “szívszélességgel” Sam mellé “kellene” állnunk, holott ez valójában Lucy jövőbeli érdekeit veszélyezteti. Épp ezért válik a film érzelmileg és szellemileg vegyesfelvágottá, mi pedig az azonosulás identitászavarába kerülünk. Ez közel sem válik a mozi előnyére. Szerencsére ezt valamelyest ellensúlyozandó van egy példázat szándékú, második vezérfonal erősségű szál a filmben: Rita, az ügyvédnő családi (csalfa férj és elhanyagolt gyerek) gondjai, melyek Sam szeretetéből merítve erőt látszanak helyrezökkenni.

Elliot Davis (gondolom, a rendezőnővel egyetértésben) szokatlan módot választott a Nevem: Sam fényképezésére. A képek véges-végig kézikamerától remegnek (szándékosan), a fókuszálás pedig (kiegészülve a közelítés-távolítással) mesterkéltnek tűnően durva. A vágások is erőszakosak, bár nekem tetszenek. A színek sokszor hideg-kékben játszanak, ami itt szerintem nem a lelkiállapotot fejezi ki, hanem Sam zárt életének szűkös lehetőségeit - mindenféle értelemben. Hogy aztán a film végén lassan minden színpompába kerüljön. A Nevem: Sam befejezése a Kramer vs. Kramer végének meghatottságára hajaz, és ez az a pont, amit éppen ezért már nem tartok hitelesnek. Soknak tűnik a 2 óra filmidő is, úgy a mozi fele táján érezni is lehet egyfajta holtpontot.

Sean Penn játéka. Az Oscar-jelölést érő színészi teljesítmény 100%-ig hiteles, szívszorító, kidolgozottan briliáns. Penn zseniálisan éli át a félig fogyatékos-félig autista (van egy kedves utalás Hoffman Rainman-jére, mikor Sam ugyanolyan ruhában jelenik meg egy meredek utca tetején, mint Raymond az elmegyógyintézet előtt: krémszínű szövetnadrág és kabát, fehér zokni, fekete papucscipő) Sam világát, megérdemelte volna érte az Oscart (azóta már kapott egyet a Titokzatos folyóért). Michelle Pfeiffer is szeretnivaló a sebzett lelkivilágú ügyvédnő szerepében, de a nagy meglepetés mégis Dakota Fanning Lucy karakterében. Az akkor tényleg 7 éves (1994-es) kislány valami szenzációsan érett játékot mutat be Sam lányaként. Felnőtteket meghazudtoló tisztánlátással és érzelmekkel küzd apja elfogadásáért, és olyan tehetséget csillogtat meg, ami már-már ijesztő. Nem csoda, hogy azóta zsinórban kapja a komolyabbnál komolyabb szerepeket.

A Nevem: Sam megható film. Egy fiktív történet keretében tárgyal egy összetett és komoly témát, de nem merészkedik a probléma legmélyére. A felszínen maradva azonban egy szép történetet mesél el, amely egyszerre fáj és felszabadít, köszönhetően a kitűnő színészi teljesítményeknek és a szokatlan képi megjelenítésnek.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!