Filmkritika

Max

siz kritikája
2004. március 2. 19:46

Adolf Hitler megunhatatlan személyiség. Bár nem készülnek róla tucatjával filmek, mégis, az a titokzatosság (megközelíthetetlenség, idolizálás), amely körüllengi, s valószínűleg mindig is körül fogja venni, nagyszerű filmes kihívás. Ma sem ismerjük pontosan a világtörténelem egyik legnagyobb (persze negatív irányban) alakjának mozgatórugóit, belső hittételeit, kétkedéseit. S mivel az izgató titkok töprengésre ösztönöznek, ezért hálás téma a Führer személyisége. Valószínűleg Menno Meyjest (Bíborszín, Visszakézből, Szükségállapot) is ez motiválhatta, mikor belevágott egy olyan történet megírásába, mely a Vezér politikai indulásának, fiatalkori kétségeinek s az első világháború utáni Németország vereség katalizálta félelmeinek létét-hatását boncolgatja. A Max (melyet nemcsak írt, hanem rendezett is Meyjes) a művészet varázslatos-idegen kozmoszán keresztül próbálja “megérteni” Hitler személyét; abban a világban, amelyből kétféleképpen kerülhetnek ki az emberi lények: zseniként vagy őrültként. Adolf Hitler ez utóbbi minőségben állt ki a hinni akaró tömegek elé.

Max Rothman (John Cusack), egy zsidó festménykereskedő áll, akinek művészi karrierjét háborúban elvesztett jobb karja törte ketté. Ez a nagypolgári családból származó, avantgárd szemléletű művész karolja fel Adolf Hitlert (Noah Taylor), hogy ösztönzésével életre keltse a XX. század egyik legnagyobb (megint csak negatív értelemben vett) politikusát. Bár eleinte úgy tűnik, Rothman sorsát követhetjük majd nyomon, igazából Hitler “valódi” születésénél bábáskodhatunk. A háború utáni Németország kiábrándultságába lassan szélsőséges érzelmekkel fűszerezett dühöt visz egy 30 éves, sápatag, vékony tizedes, aki tragikus magányából előnyt kovácsolva rázza fel a vezetőre vágyó embereket, s tereli majd olyan antihumánus (vagy ahumánus?) tettek mezejére őket, melyek a film végén szimbolikusan már testek öltenek. Hitler demagógiája a frusztráció másokra (zsidókra) vetítésének (projekció) tipikus, ámde korántsem normális volumenű példája. A művészi vénával valóban rendelkező ifjú olyan jövőképet vázol (majd dolgoz ki részletesen) maga köré, amely látszólag feledtetheti önnön mostoha sorsát. Azonban az őrület karakterisztikus vonásai közé tartozik a kielégíthetetlenség is. A bomlott elme mohósága így aztán a második világháborúig vezette a tömegek Németországát.

Nem teljesen sikerült film a Max. Hibája egyrészt statikusságában keresendő (a történet sokszor vontatott; a fokozatosság jelen van ugyan, de erőtlen), másrészt szerintem nem bírja el azt a kétpólusságot, mely Rothman és Hitler közé egyenlőségjelet rak. Emiatt a cselekmény egyes összetevői vérszegények, hiszen a Max egyszerre szól az ifjú Hitlerben végbemenő változásokról, Rothman Hitlerre gyakorolt hatásáról, valamint arról a reakcióról, amely Hitler impressziójára Rothmanben váltódik ki. Mindhárom jelen van, és ezt a film nem tudja kellőképpen megvalósítani. Ez zavarja a fő koncentrációs vonalat, amiért az egyébként jelentős és karakteres történések képtelenek a kellő hatást elérni (elaprózódik a lényeg). A film dinamikája azonban nagyon rendben van azokban a jelenetekben, amelyek Rothman és Hitler között játszódnak le, illetve Hitler személyiségén belül. Egészen más atmoszférát kap a film Hitler feltűnésekor - ez legalább üt. Rothman és Hitler közös érzelmi hatásai és dialógusai lendítik előre a történetet, ezért tartom indokolatlannak néhány mellékszál időbeli eltúlzását (Rothman vevőköre, családja). Vagy ha épp erről akart szólni a film (hiszen a címe is Max), akkor pedig Hitler “személyiségfejlődése” a csapda, hiszen egyértelműen ez látszik a vezérmotívumnak - mint ahogy szerintem ez is.

Koltai Lajos képei - mint mindig - most is “varázslatos” hangulatot teremtenek. Szinte érezni a világháború utáni Németország atmoszféráját, a várakozás (háború vagy béke?) feszültségét. Élesen elválik egymástól (kifejező színek) a nélkülözés (Hitler, katonák) világa és a gazdag zsidóság relatív fényűzése. Hitler ábrázolása képekben is kezd kinyílni, de az, hogy az őrület lángra kapása hitelesen tetten érhető, Noah Taylor érdeme. Hitler-alakítása lenyűgözően erőteljes; akárcsak a valóságban (mármint a filmen), a nézőket is hatása alá vonja. Csodálom (és dühöngök miatta), hogy semmilyen komoly díjra nem jelölték alakítását! John Cusack Max Rothman szerepében szintén kitűnően teljesít, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Taylorral közös jelenetekben labdába sem rúghat. Ez persze nem az ő kritikája, hanem inkább Taylor messzemenő érdeme. Továbbá jó volt látni azt is, hogy Kulka János (őt különösen nagy karakterszínésznek tartom!), Hernádi Judit és Borbély László is kitűnően oldják meg a rájuk bízott feladatokat! A stáblista további böngészése pedig újabb érdekességeket rejt (pl. Árpa Attila).

A Max vegyes képet mutat. Adolf Hitler “fejlődésével” egybekötött őrülete hiánytalan mértékben nyomon követhető, míg maga a film nem áll össze teljes egésszé. Elképzelhető, hogy az alapkoncepció szerint Max halála az egyén sorsán keresztül mutatja be a zsidóság majdani nagy tragédiáját, ami nem rossz szimbólum. Mindenesetre, ha nem is erőteljes minden szál a filmben, a hitleri őrület terjedése kitűnően megrajzolt, és rémisztő.

Értékelés:

Max

Játékidő: 106 perc

Rendezte: Menno Meyjes

Szereplők: John Cusack, Noah Taylor, Leelee Sobieski, Molly Parker, Ulrich Thomsen, Stohl András, Kolovratnik Krisztián, Kulka János, Puskás Tamás, Hernádi Judit, Görög László

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."