Drive - Gázt!

A kisrealista bűnfilm-trilógiája (Elátkozott város) kapcsán ismertté vált Nicolas Winding Refn Amerikába dobbantása kiváltképp parádésra sikeredett. Noha abban a tekintetben mindenképp megoszlik a mozibajárók és a hivatalos ítészek véleménye, hogy a nívós sorozatot követően az alkotó modorossá, önismétlővé vált-e, vagy netán az előzményekhez méltó következetességgel és frissességgel építgette tovább karrierjét, a Drive szinte senkiben nem hagyott kétséget Winding Refn zsenialitását illetően. A névtelen Sofőr szerelemmel, hullákkal és morális dilemmákkal szegélyezett alvilági odüsszeiáját már születése pillanatában, mintegy gongszóra kanonizálta a szakirodalom, ám sok esetben talán korai volt a zengzetes dicshimnusz: a film ugyan szenzuális orgiaként, stilisztikai ujjgyakorlatként tökéletesen működőképes, ezen felül viszont körömfeketényi többletet sem képes felmutatni.

Habár a szüzsé önmagában tollvonásnyi eredetiséggel sem kecsegtet, Winding Refn becsületére váljon, hogy tökéletes érzékkel gyűjtötte össze a jellegzetesen amerikai zsánerelemeket. Ha az alapszituáció és a karakterkészlet felől közelítünk, akkor a bérgyilkosfilmek beszédmódjával ápolt szoros rokonságra figyelhetünk fel (magányos, gyökértelen hős; elfojtott érzelemvilágok; hirtelen kialakuló határhelyzet), de a későbbi fordulatok örvén a westernfilmes hagyományt is idekapcsolhatjuk, míg a tárgyi szféra és a markáns korarculat egyértelműen a gengsztermozikat idézi, azon belül is főként Michael Mann nagyívű elbeszéléseit, melyekben maga a város is már-már élő-lélegző entitásként illesztődik a narratívába. Az innen-onnan összelopkodott cselekményelemek észrevétlenül állnak össze olajozottan működő egésszé, ebben nincs is hiba: Winding Refn mesteri érzékkel forgolódik a posztmodern nagy, mindent egybeolvasztó vegykonyhájában, pontosan érzi, melyek azok a motívumok, melyeket még befogad a struktúra, és melyek azok, amelyek nem illenek az összképbe.

A gondosan összehangolt hatásmechanizmus tehát kíméletlenül őröl, a Drive végig képes fenntartani az érdeklődést, még az előre kisakkozható fordulatok sem maszatolják az élményt, és ebben a tekintetben nem is érdemes negatív tételt írni a produkció számlájára. A probléma inkább az, hogy a rendező művészieskedő gesztusokat erőltet a darab alapvetően laza, rugalmas szövetébe. Az olyan ábrázolási megoldások, mint a folyamatosságérzetet hangsúlyozó lassúság, a dialógusszegény, minimalista jelenetezés vagy a hangsáv önálló jelölőrendszerré szélesítése modernista érzékenységet feltételeznek, de ilyesmit keresve sem találunk a Drive szerkezetében. A jelenetek nem mutatnak túl önmagukon - ami alapjáraton egyáltalán nem volna probléma, de a megnövelt ambíciók tükrében már nagyon is az. Anton Corbijn is valami hasonlóba bukott bele a tavalyi Az amerikaival, azonban Winding Refn szerencsére messziről kerüli a giccses hangnemet, és a zenei betétek még a rétestésztaként megnyújtott beállításokon is átzökkentik a befogadót. Mindent összevetve azonban a direktornak, akármilyen látványos eszközöket vetett is be, nem sikerült az, ami három évvel ezelőtt a Coen-fivéreknek a Nem vénnek való vidékkel: nem tud egyszerre tömegmozisan fesztelen és midcult, elragadó stílusú és mélyszerkezetileg is kimunkált lenni.

Színészfronton semmivel sem vádolható a produkció: Ryan Gosling - noha ködlovagszerű figurájában több potenciál is rejlett volna - a kisujjából rázza ki az identitászavarral küszködő, alvilági körökben mozgolódó sofőrt, Carey Mulligan méltó társa a visszafogott, melankolikus szekvenciákban, míg Albert Brooks és Ron Perlman kifogástalanul alakítják a gránitarcú gengsztereket. Sőt, a film legütősebb jelenete tulajdonképpen az utóbbihoz (is) társítható: amint a Sofőr elindul a kegyetlen, véresszájú szociopata felkutatására és likvidálására, majd felcsendül az Oh My Love című, éteri szépségű betétdal, akkor az egyszeri néző megelégedetten dőlhet hátra a moziszékben, mert a szenzuális orgia - amire tulajdonképpen jegyet váltott - ekkor valóban tetőfokára hág.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!