X-Men - Az elsők

Anno, amikor a széria mélypontjának számító X-Men kezdetek: Farkas forgatásának látott hozzá a stúdió, a koncepció az volt, hogy Hugh Jackman ellenpontjául az X-Men univerzum ősellensége, Magneto is kap egy egészestés eredettörténetet. A projekt csak látszólag tűnt el maradéktalanul, hiszen a vadonatúj X-Men: Az elsők abszolút főszereplővé teszi meg Magneto-t, ami által megfelel mindazoknak az elvárásoknak, melyeket az el nem készült spin-off kapcsán támaszthattunk.

A mind inkább a képregényfilmek felé kacsintgató Matthew Vaughn (Torta, HA/VER) X-Men reboot-ja hibátlanul illeszkedik az új évtized képregényfilmes trendjébe, mivel sem a mcdonaldsos gagyijátékok egészestés reklámfilmjeinek (Batman és Robin), sem pedig az óvodás homokozások szintjén megrekedt infantilis akcióborzalmak (Fantasztikus négyes) sorába nem kíván beállni. Ellenben jó adaptációhoz híven olyan egyedi koktélt kevert ki, melyben az alapvető összetevőket, a filmet és a képregényt még valamilyen sajátos komponenssel bolondította meg, amint tette azt Kenneth Branagh a Thor és a királydrámák, vagy Christopher Nolan a Batman-franchise és a pesszimista realizmus összeházasításakor.

A forgatókönyvírók egyik nagy bravúrja, hogy nem félnek beemelni a politikát a történetbe - azt az összetevőt, amivel a Marvel-képregények a kezdetektől kacérkodtak, persze többnyire földbuta szinten: az emlékezetes Amerika Kapitány fejbekólintja Hitlert-történet gondolom, sokaknak megvan. A politikum fényében különösen érdemes megfigyelni azt a skizofrén állapotot, miszerint az egyik legkonzervatívabb Marvel-szuperhős, a Vasember filmes kalandjait a demokrata érdekeltségű Paramount stúdió gondozza figyelemreméltó sikerrel, míg a liberalizmus zászlóshajójának számító X-Men történetek a kőkemény Bush-érdekeket propagáló, kendőzetlenül republikánus Fox konszern aranytojást tojó tyúkjának számítanak.

Az X-Men mindig is a legkonszenzuskeresőbb képregények egyike volt: az elsők közt villantottak meleg karaktert (igaz, egy meglehetősen jelentéktelent, és jó hamar ki is nyiffantják csórikámat), a történeteket a kezdetektől nyomon követi a meg nem értettség és a kirekesztettség állapota, de még a hidegháborús időkben a szovjetek propagandisztikus sztereotipizálása ellen is szót emeltek, amikor a viráglelkű költőt és izomembert, a szovjet disszidens Kolosszus-t behozták a füzetek lapjaira. Vaughn filmje kiváló táptalaját nyújtja az ilyen irányú olvasatoknak: Az elsők mutáns tinédzserei minden korábbi X-filmnél nyilvánvalóbban kénytelenek végigjárni a meleg közösség tagjainak kijelölt stációkat (a kívülállás tényének megfogalmazása / önmarcangolás / kudarcra ítélt változtatási kísérletek / önelfogadás / coming out), hogy aztán mindezekből eltérő következtetéseket vonjanak le.

A számtalan forgatókönyvíró mindezeket az egyéni dilemmákat a kubai rakétaválság vészterhes idejére helyezi, amit egy renitens mutáns, Sebastian Shaw számlájára írnak, aki a harmadik világháborút készül kirobbantani. Elmélete szerint a hidegháború eszkalálódása óhatatlanul atomkonfliktushoz vezet, ami értelemszerűen jót tesz a mutációnak, s ezek után a homo superior (a mutánsok tudományos neve a comics-ban) visszavonhatatlanul uralkodó fajjá válhat. A historicizálásba a fiktív elemek mellé valódi történelmi dokumentumokat is kevernek, ami fantasztikusan jól áll a sztorinak, viszont kevés kínosabb jelenetet láttam moziban, mint a leszinkronizált Kennedy-beszédet, de ez nyilván nem a filmkészítők hibája.

A sztori egy remek ellenpólusra épül: míg a pofátlanul gazdag ficsúr Charles Xavier (későbbi X Professzor) éli az aranyifjúk többé-kevésbé gondtalan életét az amerikai családi kastélyában és az Oxfordi Tudományegyetem padsorai közt genetikusprofesszor-aspiránsként, addig Erik Lehnsherr (a továbbiakban Magneto) anyját egy náci doktor a szeme láttára lövi le a kisfiú mutáns képességei miatt az auschwitzi haláltáborban. (Érdekesség, hogy az anyát egyébként egy hazai színésznő, Magyar Éva alakítja.) A különböző startkockák értelemszerűen két végletekig különböző célszalagot jelölnek ki: Charles-nál a konszenzusokon alapuló mellérendelő társadalmi viszonyok óhajtása, és Magneto esetében az alá-fölérendeltségi pozíciók kritikátlan elfogadása, amikor “csak” az válik kérdésessé, vajon ki is lesz a domináns fél.

A rekrutált tinédzserek csak gyalogok lehetnek a két nagymester sakkjátékában (sokatmondó, hogy Erik és Charles számos jelenetben játsszák a világ legismertebb táblás stratégiai elmejátékát), nekik nem a világhoz való viszonyulásuk a tét, hiszen saját identitásuk sem alakult még ki. Épp a tinik azok, ahol az X-Men: Az elsők néha fájdalmasan eltaknyol: Darwin halála teljesen kidolgozatlan és hiteltelen, Plazma egyetlen szerepe meg az, hogy bevonzza a tinilányokat a terembe a tejfelszőke Lucas Till képében. A legjobban Mystique (a bájos Jennifer Lawrence) és Bestia (a Skins első számú szarládájából zseniálisan hebegő-habogó sráccá változott Nicholas Hoult alakításában) drámái vannak kibontva.

A mentorok mind a ketten remekelnek: ugyan voltak fenntartásaim egy két lábon járó, hajjal rendelkező X Professzor-t illetően, de James McAvoy-ra szavam nem lehet, Michael Fassbender-ről pedig szintúgy remélem, hogy lekötötték még vagy öt filmre. A mostanság igencsak lecsúszott Kevin Bacon-nek is több, mint testhezálló Sebastian Shaw szerepe - kár, hogy a Pokoltűz Klub működéséről, amely a magyar képregényolvasók körében is ismerős lehet, vajmi keveset tudunk meg. January Jones-nak pedig olyan baromi jó a neve, hogy esküszöm, azt kellett volna meghagyni mutáns névként is, de egyébként kitűnően megfelel Emma Frost egyik első számú jellemzőjének: vagyis eszméletlenül jó csaj. A további antagonistáknak a színészi játékáról semmit nem érdemes elmondani, Riptide például szerintem egy büdös szót se szól a filmben, Azazel viszont olyan kegyetlenül kemény, hogy igencsak remélem, hogy látjuk majd még legyeskedni a második osztály körül.

Mindezek ellenére egyébként a mozi legérdekesebb figurája egyértelműen Magneto, akit Auschwitz-ban látunk először gyerekként, majd felnőttként Genf-ben csípjük el újra, és huzamosabb ideig nácivadász pozícióban tetszeleg. Magneto történetéből egyértelműen kiderül, hogy egy ember, akit egész életében olyan hasraütésszerű indokok miatt próbáltak kiirtani, amelyekről mit sem tehet, aki persona non grata volt ’44-ben a zsidósága miatt, és likvidálandó személy maradt a mutációja okán a demokráciának csúfolt hidegháborús taposómalomban is, és aki ebből eredően soha életében nem látott mást, csak az agressziót, mint adekvát konfliktuskezelő eszközt, mi más választ adhatna a felmerülő kihívásokra, mint az erőszakot? Magneto-t a felsőbbrendűség magabiztos szerepében tetszelgő többségi társadalom erre kondicionálta egész élete során; a második részben pedig várhatóan a fagyi csúnyán visszanyal majd.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!