Az utazó

Amerika nem megy a szomszédba ötletekért… mit is beszélek!? Dehogynem megy! Méghozzá elég sokszor. Többnyire a nagy vízen túlra kalandozik olyan alapanyagért, amelyet nem kell kifőznie a saját konyháján, elég csak az ő fazekába burítania. Az utazó sem új a nap alatt. A francia Jérome Salle 2005-ben megcsinálta az Anthony Zimmer-t Sophie Marceau-val, amelyben egy zseniális bűnözőt kerget a világ majd összes rendőrsége, s az egyetlen kapaszkodó, aki a fantom nyomára vezetheti a zsarukat, annak barátnője, egy rendkívül agyafúrt és dekoratív hölgyike. A kinézetét titkoló bűnöző és a hölgy pedig úgy akarják megtéveszteni a bűnüldöző szerveket, hogy a nőszemély ismeretlen férfit szólít le a vonaton, elhitetvén a kopókkal, ő a keresett bűnöző. Ebből az alapsztoriból bontakozik ki aztán egy akció-kalandmozi, amolyan valódi macska-egér üldözősdi, ahol a hölgyemény és a szerencsétlen balek egyre közelebb kerülnek egymáshoz érzelmileg, hogy a film végén jöjjön a nagy csavar. Tadaaam!

Jön is a gigantikus csavar az amerikai változatban, és úgy fejbe ver mindenkit, hogy arról koldulunk. Salle forgatókönyvére hárman vetették rá magukat, köztük az adaptáció rendezője, Florian Henckel von Donnersmarck is, aki egy bizonyos, szavakkal alig elmondható remekművet varázsolt a szemünk elé 2006-ban A mások élete címmel, amelyért teljesen megérdemelten el is nyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Most erre mit mondjak? Sic transit gloria mundi? Mert Az utazó olyasféle film, amelynek se íze, se bűze, de értelme még kevesebb. 100 millió dollárt költhettek el egy olyasféle borzalomra, amely túlzás nélkül hülyének, nem pedig partnernek tekinti a nézőt. Hogy ebbe az átgondolatlan, folyton-folyvást önmagát cáfoló filmben mit keres két valóban A-listás, jobb sorsra érdemes (és többnyire jobb sorsot is felmutatni tudó) világsztár, talán a tavalyi év toplistás kérdése.

Az egész ott kezdődik, hogy egy film akkor veszi alapból palira a nézőt, ha a cselekmény úton-útfélen támadható. Mert ez ugyan még a sorozatoknál elnézhető-elnézendő, de egy mozifilm története legyen korrekt elölről hátra és hátulról előre. Az utazó - amelynek már a címét sem értem, miért kellett Turistáról megváltoztatni - azonban teljesen így tesz. Két fronton folyik ellenünk a szemfényvesztés. Egyrészt a csavarok anullálják, illetve pontosabban aláássák a korábban történteket, másrészt a zökkenőmentes cselekmény érdekében csal pofátlanul a forgatókönyv. Utóbbit sok filmnél sok esetben elnézi az ember, ha maga a történet következetesen korrekt, de itt még ez sem áll, ergo nem engedek a 48-ból. Hozok példákat is. Mi az, hogy a Scotland Yard egyszer csak bedobja a törölközőt? Hogy hagyják a fenébe a tolvaj utáni nyomozást? De ha már felsőbb parancsra így is van, akkor hogyan lehet fű alatt az Interpollal tovább nyomozni úgy, hogy még apparátus is játszik a nyughatatlan főnyomozó kezére? Ja, és mióta van a Scotland Yardnak irodája és emberei prompt Velencében? Vagy ha maga Frank Tupalo a keresett bűnöző, és az oroszok rá akarják törni az ajtót a szállodai szoba fürdőjében, miért kezd el naivan telefonálgatni a recepcióra, ahelyett, hogy menekülne a búsba kapásból? Kinek játssza meg magát? Megmondom: nekünk, nézőknek. És ez mind csak csepp a tengerben. Hm.

De ha maga a történet gagyi, legalább a főszereplők vinnék el a hátukon a mozit. Nos, nézzük csak. Angelina Jolie nem csinál semmi mást a teljes filmidő alatt, csak dekoratívan, lassított felvétel-szerűen kelleti magát, felfújt szájával és szemével néz-csücsörít csábosan, mindezekkel pedig olybá tűnik, mint Nagy Feró a Lady Karneval klipjében, aki Velence filmre vett és vászonra vetített kulisszái előtt ugrabugrál. Azaz olyan, mintha Jolie a film elé lenne vetítve, s elméletileg nem benne játszana döntő szerepet. Johnny Depp-nek kellene Jolie-vel kooperálnia és dinamikát adnia Az utazónak, de mindhiába. Depp ismét magára szabja a naiv, ártatlan, tesze-tosza figurát, amely már tényleg unalmas tőle, és ugyanúgy nincs jelen a film matériájában, mint Jolie. Ők ketten, a nézőhöz hasonlóan igazi outsider-ekként rimánkodják végig a másfél órát. Egyszerűen annyira nincs közöttük kapcsolat még a legelemibb szinten sem, hogy ha nem látnám, nem hinném el. Amúgy Johnny Depp-hez fűződik a film mélypontja is, amikor a parton ácsorogva a gondolával távolodó Jolie után néz bánatos-bambán, s halkan motyogja maga elé: “...de szeretlek”. Na ekkor repült nálam keresztül a szobán a távirányító. Ha lett volna egy kis gógyi, jóérzés… mittudomén Depp fejében-szívében, amikor a forgatókönyvet olvasta, villámló szemekkel kellett volna felhívnia az ügynökét, hogy “szórakozz a jó édes…” De nem hívta fel. Én meg sajnos nem tudom a számát…

Florian Henckel von Donnersmarck filmje egy óriási tévedés, mellényúlás. Hívhatnám átlagosnak is, mivel manapság az átlag már olyan mélyen van, hogy nehéz alulmúlni. Jópofa kaland road-movie (water-movie) helyett azonban minden elemében csikorgó kín(lódó)-pandúr filmre sikeredett, ahol a vizualitás (leszámítva Velence valóban hangulatos és atmoszférikus tájékait) sem üt akkorát (az üldözések is erőtlenek), amekkora képes lenne elkendőzni a hiányosságokat, jobban mondva tévedéseket. Utólag tudtam meg, hogy Az utazót a legjobb film, valamint a legjobb színész és színésznő Golden Globe-díjára is jelölték, azaz vagy én nem értek a filmekhez, vagy a nagy többség. De most meglepőt és bátrat fogok mondani: én az első verziót tartom! A folytatást pedig találja ki, aki akarja.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!