Díva

Kérem vissza a pénzemet! Kifizettem a 20 dolláros méregdrága belépőt, erre ilyen lanyha show-t kapok mindezért! Oké, csillognak a flitterek, csókosak a szájak, kerekek a popsik és a cicik, meg helyenként a zene is magával ragadóan dübörög, de én nem egy egyszerű néző vagyok! Én kevesellem, ha hiányzik a velő; ha nem találom, amely az érzelmeim mélyére hatol; ha a fényesbe csomagolt olcsót akarják rámsózni. Bocsánat, nem vagyok műkritikus, pláne nem a konkurencia küldötte, szimplán egy tartalomvágyó szemlélődő, aki tudja, mitől indul be a szív és a láb, vagy éppen mitől nem indul be az elme és a képzelet. Szégyelljék magukat, tisztelt Burlesque Lounge! Hiszen a csőd szélén táncolnak, ám ennek átegyensúlyozásához éppen hogy kevés a külcsín. Ha a belbecs helye üresen kong, hogyan képzelik a túlélést? Ahhoz kőkemény tartalom kell, mert a szaloncukor zizegő papirosa is képes összefonnyadni, ha hiányzik belőle a friss és finom matéria. Tudom, Dívának lenni nem könnyű állapot. De legalább meg lehetett volna próbálni kitölteni normálisan ezt a létet. Egy szó, mint száz, hol van az 20 dollár?

A helyzet az, hogy mindennek most divatja van. A Dreamgirls 2006-ban (vagy esetleg még korábban az új évezred elején a Moulin Rouge) elindított egy kisebb vonulatot, amely a klasszikus musical-ek modernebb megvalósítású feltámasztására irányult. Mindkét említett zene-mozi sikernek bizonyult, következett 2009-ben a Kilenc, hogy meglovagolja a szükséglettel alátámasztott áramlatot, de óriási bukás lett a vége. Színpadot rengető. A Díva már óvatosabb költségvetéssel, kisebb volumenű sztorival próbálkozott úgy, hogy antagonisztikusnak tűnően ötvözte a még jól csengő, de elavult múlttat a most jelenével. Hogy mi lett a vége? A száraz statisztikák szerint tán az előállítási költségeinél maradt, a nézői értékelések szerint azonban meglehetősen közepesre sikeredett. Őszintén, feledhetőre. Hiszen mit is mondhatnánk egy olyan történetről, amely a végletekig drámaiatlan, és inkább a vizuális pompával szándékozik elbűvölni? Persze ez utóbbi a műfaj követelményei szerint ab ovo kellék, csakis ezt mutatni fel eredménynek, szánalmasan kevés. Mert a Díva láthatólag csakis a látványra épít, se mélyebb drámaisággal, se kontúrosabb karakterkibontással, se pedig meredeken húzó történettel nem operál. Ez pedig így nem operabál. (Haha)

Szóval a Díva sztorija klasszikus karriertörténet. A felszínen, amely ott is marad. Aki ugyanis nem tud úszni, még véletlenül sem teszi a fejét a víz alá. Nos, a kisvárosból / kisfaluból / kisporfészekből / kissehonnan érkezett pincérnő óriási ambícióktól fűtve kibontja szárnyait (hangszálait) a megszűnés szélére sodródott zenés mulató(?) színpadán, végig hűséges marad kenyéradójához, majd végül egy üzleti cselhez folyamodva megmenti az idők szavát helyenként meghallani nem akaró csiricsáré intézményt. Happy end fanfárdübörgéssel. Klassz? Inkább uncsi. Nem azért, mert a sztori pofonegyszerű, hanem azért, amivel felvezettem a kritikát. Külcsín belbecs nélkül. Ugyanis egyszerűen tévút egy musical-történetnél - amely alapból végletekig szimpla - hanyagolni a drámaiság mélyebb rétegeit, hiszen annak, azoknak kellene a primer mozgatórugóknak lenniük. Nélkülük nincsen feszültség, dinamika és érzelmi azonosulás. Ehhez képest a Díva néhány jól megvalósított, ámde ott is tucat-koreográfiára apelláló dal-betétre építi az erejét, amely önmagában nem lehet működőképes.

Hiába Ali a főhős, végig kétdimenziós marad. Se múltja, se jövője; nem látni a motivációkat, nincsen fejlődéstörténete, hiszen láthatatlan maga az alap is. Tess lenne a drámai figura, aki az utolsó csepp véréig (hangszáláig) harcol a mulatójáért, de róla se tudunk meg semmit. És a semmit itt valóban nagy nullának kell érteni. Hát hogyan lehetne ő (is) tragikus hősnő, ha csak lóg a jelenben, lóg a levegőben? Egyszerűen képtelenség átélni vele a Burlesque Lounge-hoz való kötődését, ragaszkodását, mert mélység nélkül el sem hisszük az erőfeszítéseit (amelyek szintúgy csekélyek amúgy). Hol marad a hitelesség? Hablufi a köbön. A mellékszereplők is csak vergődnek a szereptelenségükben: Jack örlődő szerelmes?; Nikki önértékeléssel küszködő kiégett sztárocska?; Sean kutyahűségű meleg művészeti rendező akármi? - kit érdekel? Súlytalanok, kidolgozatlanok. Az összes karakter olyan, mint maga a mulató: tévelygő, sokfelé futó, kétdimenziós papírbábu, rongyfüggöny, csillogását vesztett, csikorgó forgógömb.

Kettő igazán jónak értékelhető momentum azért akad az átlagsemmilyen Dívában. Az egyik vonulat az Ali és Jack között, a fiú lakásában játszódó “melyikünké legyen az ágy és kié a dívány”-elnyújtott és valóban élvezetes előjátéka, a másik pedig maga a film egyetlen, drámaisággal töltött csúcspontja, Tess mélabús-fájdalmas-felemelő You Haven’t Seen the Last of Me című színpadot és szívet betöltő (-tépő) segélykiáltása. Cher nagyasszony nem felejtett még el énekelni, s hogy a színészkedése nem súrolja egykori Oscar-díjas alakítását, arról nem ő tehet. Christina Aguilera játéka steril, sajnálatosan illeszkedik a film textúrájába. Amolyan nem vesz el semmit a sztori értékéből, de nem is ad hozzá pluszokat. Hangi adottságaival tisztában vagyunk, nem lenne fair előnyként rovátkát húzni melléje. A Díva amolyan “nesze kevés, de jól szól”-mozi. Egyértelműen a dalok vizualitására és auditivitására épít, ezzel azonban tévútra, a felejthetően üres musical-ek vágányára kényszeríti önmagát. Sokat nem kívánó nézői szemmel szűk két óra visszafogott szórakozás, műélvezői tekintettel azonban kiforratlan, velőtlen produktum. 20 dollárt biztosan nem ér meg.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!