Fekete hattyú

Vértől csepegő szárú fekete hattyútollal karcolgatott pszicho-horror abból a fajtából, amely úgy telepszik rád, hogy még sokáig borsódzik tőle a szárnyad… izé hátad. Roppant nehéz kritikát kezdeni a Fekete hattyú-ról, pláne elemzésként a mélyére merülni. Mert amit ott találunk, nem biztos, hogy fel akarja fedni magát előttünk, nekünk vagy egyenesen bennünk. Tudható, hogy Darren Aronofsky filmjeihez nem lehet nagypofával nyúlni, mert belénk marnak, mint egy kirobbanni készülő, bezárt hattyúcsőr. Ez a mostani filmje talán a leghátborzongatóbb példa, mivel a Fekete hattyú megtekintése után meglehetősen beszédes csend, izgő-fészkelődés, zavart motyogás, és abba nem maradó lúdbörzés marad. Műfajilag lehet a jól hangzó misztikus dráma, avagy thriller kategóriájába tuszkolni, de ennél méregerősebb pszicho-horrort eddig nem sokat láttam. Úgy vág lelken, mint egy zavarodottsággal fent borotva biztonságból kimetsző nyiszatolása. Cafatokra tépi lélek-kiegyensúlyozottságunkat, és előrángat valamit onnan a mélyből, amellyel még mi sem akarunk találkozni. De kénytelenek vagyunk. Vakarózni.

Namost, sok olyan film épít arra a természetesen generálódó dinamikájú dramaturgiára, hogy egy emberben harcol egymással a jó (szép, okos… stb.) és a rossz (gonosz, őrült… stb.). Amely aztán kivetül a valóságba, és ott okoz - nemcsak a gazdájának - bonyodalmakat. A történet könnyen szüli önmagát, hiszen számtalan kliséhez menekülhet, ha baj van. Baj pedig a Fekete hattyú esetében is van, nem is szimpla. Ugyanis Aronofsky és (író)társai úgy gondolták, hogy feledik a szélsőségek katalizálta dinamikát azzal, hogy a főhősnőben egymással vívódó… hm… hattyú-démonok egyike sem feltétlenül fehér vagy fekete. Oké, a sztori szerint így könnyű őket különválasztani, de ez nem jelenti azt, illetve nem azt jelenti, hogy a Fehér Hattyú a jó, a Fekete Hattyú pedig a rossz. Dehogyis! Mindkét énforma inkább a pozitív térfélre helyezhető, csak az őket vezérlő indítékok és szabályrendszerek (értékrendszerek) mások. Vívódás ugyanazon oldalon, az őrületig. Aronofsky labdát dobott magának, s talán még a lábát is kirakta maga elé. Kihívást kreált önnön számára. És úgy megugrotta a dolgot, mint a sicc!

A balett-lét rohadt hálás kulissza. Nekünk, kívülállóknak (kívülcsodálóknak, kívülbámészkodóknak) végtelenül rejtélyes, titkokkal és verejtékkel telített, amolyan valódi senkiföldje (úgy értem, mindig is idegen marad). Ott életre-halálra, megmaradásra-kiesésre szóló harc megy, mindenki mindenkinek a vetélytársa, ahol fúrni-kúrni (bocsánat) illik a másikat. Ez a művészeti ág lelkileg és fizikailag keményebb lehet, mint bármely másik. Nina megkapja élete várt, elvárt (anyja által kikényszerített?) lehetőségét: az ünnepelt primer balerina visszavonul. Az új évad közeledik, évadnyitás a Hattyúk tavával, ahol a főszerep kiosztásra vár. Nina igazán mindent megtesz, annyira akarja a főszerepet, hogy lelkének eltérő darabjai: az anyja által fojtogatott, tökéletességre kényszerítő, szabálytudó, ösztöntagadó Fehérség birokra kényszerül a természetesként ható, vágy-kiélésre fuldokló, felszabadulni vágyó Feketeséggel. Ahol a Fekete nem rossz, hanem szabad, ellentétben a Fehérrel, amely közel sem őszinte és jó, hanem inkább hamisan természetellenes. Nina fenyegetve érzi magát anyja soha meg nem valósult álmai, valamint a szerep tekintetében kihívásként jelentkező vetélytársak, főként a San Francisco-ból érkező Lily által. Egyre jobban felerősödik önmagában a kényszer szülte lélektérfél-versengés, őrülettel fenyegetvén őt.

Ennyit a tartalomról, jó? A vége viszont véleményes lehet. Erősen. Mert akkor most mi is van? Hát csak annyi, hogy Nina végül elérte a célját: sikerült felszabadítania magában a Fekete Hattyút, ezzel a Fehér Hattyú számára tökéletesen hoznia a főszerep kívánalmait. Kinyílt, felébredt, átalakult. És meghalt. Mert a saját magában vívódó két ÉN nem bírt egymással, hát szépen kioltották a másikat, elpusztították gazdatestüket. Fekete tollak és tejfehér siker maradt csak Nina utána. Meg a zavart döbbenet, annyira erősre sikerült Aronofsky filmje. A természetes ritmust nem primer szolgáltatja Nina bensőjében a szárnyalni vágyó és a lekötött hattyú, hanem mindez kivetül a környezetre, de nem egyértelmű meghatározottsággal. Két síkon dübörög a boruló dominók robaja: a gondolatok (félelmek és vágyak), illetve az interakciók szintjén. Úgy lesz egyre és egyre keményebb a küzdelem Ninában, ahogyan erősödik rajta anyja nyomása, Lily tökéletessége, és a rendező felszabadulásra vonatkozó instrukciói. A történet minden szempontból lineáris, ezért képes a határozott ívű fokoz(ód)ásra, melynek során a szuszpensz egyetlen pillanatra sem csökken. Igaz, ebben rejlik egyfajta negatívum is, mert egy bizonyos telítődés után majdnem közömbösíti önmagát. Majdnem.

De szerencsére nem. A nyomás a nézőn az elviselhetetlenségig fokozódik, s ennek a minőségén még az sem képes rontani, hogy időről időre jól ismert klisék is becsúsznak a kompozícióba. Hát aztán. Aronofsky végig ott tükröződik a legkisebb momentumokban is, erős rendezői jelenléte egyben Nina film végi halálsóhaja is: tökéletes voltam. Mint ahogyan Natalie Portman játéka is véges-végig perfekcionista. Jó duma, hogy megérdemelt számára az Oscar-díj, de aki látta az őrülettől tévelygő arcát, a kétségbeeséstől rettegő szemeit, vagy azokat a fájóan éles és hiteles balettformákat, amelyekkel végigkínozza magát a vásznon, nem mondhat mást. Régen láttam ennyire beleélni színésznek magát a szerepbe. Portman egyszerre volt döbbenetes, hátborzongató, félelmetes, taszító és szánalmas Nina szerepében. Azonosult a küzdő hattyúkkal, és majdhogynem materiálisan felemésztődött közben. De csak kiváló mondható Mila Kunis-ról, Barbara Hershey-ről vagy Vincent Cassel-ről. Ahogyan Aronofsky átvitt értelemben szemcsés textúrájú koreográfiája karcolt a retinánkon, úgy adtak ők kőkemény harmadik dimenziót, hiteles mélységet a történetnek.

Minden sóhajt, könnycseppet, izzadságszagot és beszakadt körmöt a sajátunkénak érezhetünk. Oké, a látványtervezés tükrökkel való nézői manipulációja nem éppen túlzottan sportszerű, mert ilyen tömény mennyiségben helyenként hatásvadásszá silányul, de Aronofsky kísérlete, hogy egyéni stílusára nemesítse a vásárit, majdnem 100%-ig pozitívan sül el. Az operatőri munka libabőröztetően átgondolt és hatást kiváltó. Én nyerő húzásnak tartom, hogy a jeleneteket rengetegszer premier plánban, illetve Ninát hátulról követi a kamera (ahogyan például a színház folyosóin közlekedik), ezzel sokkoló élességű érzelmi (nyugtalanító) plusztöltetet lövellve a néző irányába. Ja, hogy ez is manipuláció lenne? Hm. Egyezzünk ki vizuális koncepcióban. De nem mehetek el szó nélkül a vágás mellett sem. Mert ez is az érzelmeinkre hat. Azzal, amit láttat, és azzal, amit nem. A Fekete hattyú a néző egészséges lelkébe vájja a karmait, és tépi-ráncigálja a felfeslések felé. Darren Aronofsky tudja, hogyan rángassa a nézőt a legszélsőségesebb érzelmek hatásai alá, de ez csak a jéghegy csúcsa. Finoman vezet le bennünket a psziché mélyére, hogy gonoszul kínozzon aztán ott az elviselhetőség határáig. De csakis addig. Zseniálisan ügyel a végpontokra, ettől lesz a Fekete hattyú az a film, amely maradandóan rágja belénk magát, miközben valódi hitelessége elnyomja a tudatos mesterkéltséget. Ahogyan egyik hattyú a másikat. És nem számít, melyik melyiket. Csak ne akarnék, csak ne kellene folyton vakarózni…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!