A PHP Error was encountered

Severity: Warning

Message: fopen(/var/lib/php/sessions/ci_sessioni0e6f186s2hfm7uodtt529ioj74atjkk): failed to open stream: No space left on device

Filename: drivers/Session_files_driver.php

Line Number: 172

Backtrace:

File: /var/www/moziplussz.hu/application/libraries/Ion_auth.php
Line: 91
Function: library

File: /var/www/moziplussz.hu/public/index.php
Line: 315
Function: require_once

A PHP Error was encountered

Severity: Warning

Message: session_start(): Failed to read session data: user (path: /var/lib/php/sessions)

Filename: Session/Session.php

Line Number: 143

Backtrace:

File: /var/www/moziplussz.hu/application/libraries/Ion_auth.php
Line: 91
Function: library

File: /var/www/moziplussz.hu/public/index.php
Line: 315
Function: require_once

Kritika: Fekete hattyú - Moziplussz.hu
Filmkritika

Fekete hattyú

Szilvási Krisztián kritikája
2011. március 15. 10:14

Vértől csepegő szárú fekete hattyútollal karcolgatott pszicho-horror abból a fajtából, amely úgy telepszik rád, hogy még sokáig borsódzik tőle a szárnyad… izé hátad. Roppant nehéz kritikát kezdeni a Fekete hattyú-ról, pláne elemzésként a mélyére merülni. Mert amit ott találunk, nem biztos, hogy fel akarja fedni magát előttünk, nekünk vagy egyenesen bennünk. Tudható, hogy Darren Aronofsky filmjeihez nem lehet nagypofával nyúlni, mert belénk marnak, mint egy kirobbanni készülő, bezárt hattyúcsőr. Ez a mostani filmje talán a leghátborzongatóbb példa, mivel a Fekete hattyú megtekintése után meglehetősen beszédes csend, izgő-fészkelődés, zavart motyogás, és abba nem maradó lúdbörzés marad. Műfajilag lehet a jól hangzó misztikus dráma, avagy thriller kategóriájába tuszkolni, de ennél méregerősebb pszicho-horrort eddig nem sokat láttam. Úgy vág lelken, mint egy zavarodottsággal fent borotva biztonságból kimetsző nyiszatolása. Cafatokra tépi lélek-kiegyensúlyozottságunkat, és előrángat valamit onnan a mélyből, amellyel még mi sem akarunk találkozni. De kénytelenek vagyunk. Vakarózni.

Namost, sok olyan film épít arra a természetesen generálódó dinamikájú dramaturgiára, hogy egy emberben harcol egymással a jó (szép, okos… stb.) és a rossz (gonosz, őrült… stb.). Amely aztán kivetül a valóságba, és ott okoz - nemcsak a gazdájának - bonyodalmakat. A történet könnyen szüli önmagát, hiszen számtalan kliséhez menekülhet, ha baj van. Baj pedig a Fekete hattyú esetében is van, nem is szimpla. Ugyanis Aronofsky és (író)társai úgy gondolták, hogy feledik a szélsőségek katalizálta dinamikát azzal, hogy a főhősnőben egymással vívódó… hm… hattyú-démonok egyike sem feltétlenül fehér vagy fekete. Oké, a sztori szerint így könnyű őket különválasztani, de ez nem jelenti azt, illetve nem azt jelenti, hogy a Fehér Hattyú a jó, a Fekete Hattyú pedig a rossz. Dehogyis! Mindkét énforma inkább a pozitív térfélre helyezhető, csak az őket vezérlő indítékok és szabályrendszerek (értékrendszerek) mások. Vívódás ugyanazon oldalon, az őrületig. Aronofsky labdát dobott magának, s talán még a lábát is kirakta maga elé. Kihívást kreált önnön számára. És úgy megugrotta a dolgot, mint a sicc!

A balett-lét rohadt hálás kulissza. Nekünk, kívülállóknak (kívülcsodálóknak, kívülbámészkodóknak) végtelenül rejtélyes, titkokkal és verejtékkel telített, amolyan valódi senkiföldje (úgy értem, mindig is idegen marad). Ott életre-halálra, megmaradásra-kiesésre szóló harc megy, mindenki mindenkinek a vetélytársa, ahol fúrni-kúrni (bocsánat) illik a másikat. Ez a művészeti ág lelkileg és fizikailag keményebb lehet, mint bármely másik. Nina megkapja élete várt, elvárt (anyja által kikényszerített?) lehetőségét: az ünnepelt primer balerina visszavonul. Az új évad közeledik, évadnyitás a Hattyúk tavával, ahol a főszerep kiosztásra vár. Nina igazán mindent megtesz, annyira akarja a főszerepet, hogy lelkének eltérő darabjai: az anyja által fojtogatott, tökéletességre kényszerítő, szabálytudó, ösztöntagadó Fehérség birokra kényszerül a természetesként ható, vágy-kiélésre fuldokló, felszabadulni vágyó Feketeséggel. Ahol a Fekete nem rossz, hanem szabad, ellentétben a Fehérrel, amely közel sem őszinte és jó, hanem inkább hamisan természetellenes. Nina fenyegetve érzi magát anyja soha meg nem valósult álmai, valamint a szerep tekintetében kihívásként jelentkező vetélytársak, főként a San Francisco-ból érkező Lily által. Egyre jobban felerősödik önmagában a kényszer szülte lélektérfél-versengés, őrülettel fenyegetvén őt.

Ennyit a tartalomról, jó? A vége viszont véleményes lehet. Erősen. Mert akkor most mi is van? Hát csak annyi, hogy Nina végül elérte a célját: sikerült felszabadítania magában a Fekete Hattyút, ezzel a Fehér Hattyú számára tökéletesen hoznia a főszerep kívánalmait. Kinyílt, felébredt, átalakult. És meghalt. Mert a saját magában vívódó két ÉN nem bírt egymással, hát szépen kioltották a másikat, elpusztították gazdatestüket. Fekete tollak és tejfehér siker maradt csak Nina utána. Meg a zavart döbbenet, annyira erősre sikerült Aronofsky filmje. A természetes ritmust nem primer szolgáltatja Nina bensőjében a szárnyalni vágyó és a lekötött hattyú, hanem mindez kivetül a környezetre, de nem egyértelmű meghatározottsággal. Két síkon dübörög a boruló dominók robaja: a gondolatok (félelmek és vágyak), illetve az interakciók szintjén. Úgy lesz egyre és egyre keményebb a küzdelem Ninában, ahogyan erősödik rajta anyja nyomása, Lily tökéletessége, és a rendező felszabadulásra vonatkozó instrukciói. A történet minden szempontból lineáris, ezért képes a határozott ívű fokoz(ód)ásra, melynek során a szuszpensz egyetlen pillanatra sem csökken. Igaz, ebben rejlik egyfajta negatívum is, mert egy bizonyos telítődés után majdnem közömbösíti önmagát. Majdnem.

De szerencsére nem. A nyomás a nézőn az elviselhetetlenségig fokozódik, s ennek a minőségén még az sem képes rontani, hogy időről időre jól ismert klisék is becsúsznak a kompozícióba. Hát aztán. Aronofsky végig ott tükröződik a legkisebb momentumokban is, erős rendezői jelenléte egyben Nina film végi halálsóhaja is: tökéletes voltam. Mint ahogyan Natalie Portman játéka is véges-végig perfekcionista. Jó duma, hogy megérdemelt számára az Oscar-díj, de aki látta az őrülettől tévelygő arcát, a kétségbeeséstől rettegő szemeit, vagy azokat a fájóan éles és hiteles balettformákat, amelyekkel végigkínozza magát a vásznon, nem mondhat mást. Régen láttam ennyire beleélni színésznek magát a szerepbe. Portman egyszerre volt döbbenetes, hátborzongató, félelmetes, taszító és szánalmas Nina szerepében. Azonosult a küzdő hattyúkkal, és majdhogynem materiálisan felemésztődött közben. De csak kiváló mondható Mila Kunis-ról, Barbara Hershey-ről vagy Vincent Cassel-ről. Ahogyan Aronofsky átvitt értelemben szemcsés textúrájú koreográfiája karcolt a retinánkon, úgy adtak ők kőkemény harmadik dimenziót, hiteles mélységet a történetnek.

Minden sóhajt, könnycseppet, izzadságszagot és beszakadt körmöt a sajátunkénak érezhetünk. Oké, a látványtervezés tükrökkel való nézői manipulációja nem éppen túlzottan sportszerű, mert ilyen tömény mennyiségben helyenként hatásvadásszá silányul, de Aronofsky kísérlete, hogy egyéni stílusára nemesítse a vásárit, majdnem 100%-ig pozitívan sül el. Az operatőri munka libabőröztetően átgondolt és hatást kiváltó. Én nyerő húzásnak tartom, hogy a jeleneteket rengetegszer premier plánban, illetve Ninát hátulról követi a kamera (ahogyan például a színház folyosóin közlekedik), ezzel sokkoló élességű érzelmi (nyugtalanító) plusztöltetet lövellve a néző irányába. Ja, hogy ez is manipuláció lenne? Hm. Egyezzünk ki vizuális koncepcióban. De nem mehetek el szó nélkül a vágás mellett sem. Mert ez is az érzelmeinkre hat. Azzal, amit láttat, és azzal, amit nem. A Fekete hattyú a néző egészséges lelkébe vájja a karmait, és tépi-ráncigálja a felfeslések felé. Darren Aronofsky tudja, hogyan rángassa a nézőt a legszélsőségesebb érzelmek hatásai alá, de ez csak a jéghegy csúcsa. Finoman vezet le bennünket a psziché mélyére, hogy gonoszul kínozzon aztán ott az elviselhetőség határáig. De csakis addig. Zseniálisan ügyel a végpontokra, ettől lesz a Fekete hattyú az a film, amely maradandóan rágja belénk magát, miközben valódi hitelessége elnyomja a tudatos mesterkéltséget. Ahogyan egyik hattyú a másikat. És nem számít, melyik melyiket. Csak ne akarnék, csak ne kellene folyton vakarózni…

Értékelés:

Fekete hattyú

Játékidő: 103 perc

Rendezte: Darren Aronofsky

Szereplők: Natalie Portman, Mila Kunis, Winona Ryder, Vincent Cassel, Sebastian Stan, Toby Hemingway, Barbara Hershey

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."