Rohanás

A Sofőr 10 év után kijön a börtönből, hogy bosszút álljon testvére gyilkosain. Az egyik oldalról a Gyilkos szegődik a nyomába, a másikról pedig a Zsaru. A végén találkoznak. Ennyi. Ha tud valaki ennél semmitmondóbb, rövidebb és egyenesebb vonalú történetet kreálni, annak igazán Hollywood-ban a helye, az álmok és (le)egyszerűsítések városában. Ahol sokan rájöttek már, hogy nem kell semmit túlbonyolítani, mert az csak… ajaj, itt szóismétléssel kell élnem… szóval, az csak mindent túlbonyolít. A Rohanás talán éppen ezért nem tartozik a talajt vesztett, befogadóképességet túlértékelt, célközönséget mellétrafáló akció-orgiák közé. Ahol a túlüberelt vizualitás háttérbe szorítja az erőlködve színezett sztorit, s így egymást taszító egységtelenségben zörög a vásznon. Nem. A Rohanás szimplán csontig kopasztott történettel bír, ott viszont vakító fehérségben villogtatja a vázát. George Tillman Jr. olyat rendezett, amely egyszerűsége révén nem az első két dimenziót próbálja hamisan tágítani, hanem a harmadikban mélyül élvezetessé. Legalább ötös fölét neki!

De miért is? Nos, a Rohanás gyakorlatilag 3 szereplős, majdnem kamara-darab. Minden(ki) más csak mesterséges intelligenciával bíró töltelék a filmben, amely színt, hangsúlyt és motívumokat ad a triónak. A Sofőr, a Gyilkos és a Zsaru helyenként a végletekig leegyszerűsített karakterek, helyenként viszont tényleg megkapják azt a dimenziót, amely a dinamika szolgáltatójaként vési bele magát a film textúrájába. A Rohanás másik, meglepő módon működő érdekessége, hogy bár mindhárom főhős majdhogynem színtisztán negatív karakter, s így határozottan nincsen ellenpontjuk, mégis spontán, a néző bevonásával osztják fel egymás között azokat a szerepeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a sztori ne boruljon vergődő bogárként a hátára. A Sofőr annak ellenére lesz a pozitív figura, hogy bankrablásban vesz részt, majd a börtön után öldösni kezdi bátyja gyilkosait. Méghozzá érzelmek (mármint pozitív érzelmek) nélkül. A Gyilkos viszont annak ellenére végletesen negatív a szemünkben, hogy neki legalább rendezett magánélete és szociális státusza van. Kettejük megítélése között pedig a Zsaru mutatja hol pozitív, hol negatív oldalát, mintegy a mérleg nyelveként diktálván a ritmust a történetben.

A Rohanásnak ezen felül még stílusa is van. Nem mondom, hogy a legeredetibb, amelyet valaha láttam, de mindenképpen jóleső és élvezhető. No persze nem egységes, de esetünkben bánja a kutya. A hirtelen fékezések (tárgyi és érzelmi lassítások) extra töltetet pumpálnak az amúgy a címe ellenére mégsem ész nélkül száguldó sztoriba. A helyenként tudatosan komponált vizuális beállítások jelzik az átgondoltságot, a megkülönböztetésre való törekvést (és részben annak sikerét), valamint a néző kegyeibe furakodó jóleső erőfeszítést. Amelyet én mindig különösen értékelek, még akkor is, ha ab ovo alapnak kellene lennie, hogy a Rohanás elindul valahonnan, tart valamerre, és a végén megérkezik valahová. Még úgy is sikerként könyvelem el a filmet, hogy számomra a befejezés akkor lett volna helytálló (stílszerű vagy mittudomén), ha a Sofőr a finisben tényleg meghal. Neki ugyanis nem látok a jövőben más alternatívát (azaz mégis, de az meg számomra nem hiteles), ellentétben a Gyilkossal és a Zsaruval, még ha nehéz is elképzelni (megérdemelten) az ő további sorsukat.

És még egy tudatosnak (fel)tűnő stílusjegy: a fény- és színkezelés. Gyakorlatilag a film teljes hosszán megfigyelhető az az érdekesség, hogy az aktuális képen valahol mindig ott az árnyék (vagy feketeség vagy szürkeség). Szinte nincs kivétel, teljesen fényben fürdő beállítást alig-alig fedezhetünk fel, a beszédes fénytelenség állandóan ott fenyeget, előjelez, jelképez és bizonyít. A színek akkor illeszkednek legjobban a sztori érzelemvilágához, amikor sárgás-barnás árnyalat(ok)ban szemcsésítenek. Mindezeket pedig maga a fő-főhős, Dwayne Johnson koronázza meg, akinek izomagyán túlnyúlik a kisugárzása, hihető mélységet teremtve a karakternek. Jól játszik az ex-pankrátor, akárcsak Billy Bob Thornton, aki végre azt hozza, amely… khm… belőle fakad: túlhajszolt, ilyen-olyan függő, sunyin számító, lélektelen gonosz, aki megváltásra vágyik a szerető feleség és fiú képében. A Rohanás tehát sikeresen lép túl azon, amelybe csont nélkül belezuhanhatna, ez pedig köszönhető az egyszerű, de negyedóránként csavarintott történetnek, amely mindig új impulzusokkal löki tovább magát (na ja, hiszen Faster), továbbá a rendező mindenre odafigyelő összefogottságának és stílusérzékének. Úgyhogy írjuk be végre azt az ötöst!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!