Harry Potter és a Halál ereklyéi - 1. rész

Harry Potter és díszes társasága ismét a filmvásznon. Az enyhe, novemberi időjárás áldozatul esett J.K. Rowling dementorainak, mi pedig David Yates rendezésének, akinek A Főnix rendje és A Félvér herceg Harry Potter-filmeket is köszönhetjük. Ideje az eddig lazán hordott kabátkákat begombolni, a hanyagul vállra vetett sálat jó erősen megkötni, mert ismét a mozivásznon repked mindenki kedvenc varázslótanonca. Emlékszik valaki, hogy is volt a filmrendezés-feljavító bűbáj?

A helyzet nem javult. Ahogy az a legtöbbek számára ismeretes, Volde… Tudjukki nemcsak, hogy visszatért, de példás buzgalommal veti bele magát a varázslóvilág leigázásába. Ebben továbbra is nagy segítségére vannak halálfalói, akik előszeretettel végzik helyette a piszkos munkát. Gyilkolnak, kínoznak, megvesztegetnek, megfélemlítenek és megint csak gyilkolnak. A varázslótársadalom közben kétségbeesetten és tehetetlenül nézi a rémes emlékeket idéző voldemorti zsarnokság épülését. Természetesen a Főnix Rendjének tagjai, valamint Potter és kis barátai továbbra is megszállottan harcolnak az elnyomók ellen, nem kis veszélybe sodorván ezzel magukat és szeretteiket. Ahogy a fekete mágia befolyása egyre nő, úgy fogy a remény a horcruxok megtalálására és elpusztítására. Az épülő diktatúrának viszont számolnia kell azzal, hogy a Kiválasztott bosszútól fűtve kutatja Voldemort lelkének darabjait, s haragját nemcsak szülei meggyilkolása, de Albus Dumbledore halála is fokozza.

Itt akár abba is hagyhatnám a kritika írását, mert míg a könyvek folyamatosan változnak, addig a Harry Potter-filmek konokul őrzik hagyományaikat, vagy inkább hibáikat. Következetesen vonszolják magukkal az előző filmek baklövéseit. Ez nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a Halál Ereklyéi első részét is az a David Yates rendezte, akinek az 5. és 6. Harry Potter-filmet is köszönhetjük. Azok a nézők, akik ezen filmek után keserű szájízzel dobták ki a popcornos dobozt, most sem lesznek boldogok. Akik pedig voltak annyira előrelátók, hogy nem olvasták el a könyvet, úgy fogják érezni, hogy valaki 10-20 oldalakat lapozva, a lényegi részeket kiragadva felolvasta nekik a kötetet, majd egy ponton megunta, és elment a dolgára. A történések rapszodikus hangsúlyozása, és fontos részek jelenetekbe zsugorítása történik majd két és fél órán keresztül, egy rosszul megkoreografált egységben.

A filmnek nincs műfaja. Az előző alkotásokkal egyetemben ez a sorozat talán legnagyobb és legzavaróbb hibája. Yates mentségére szóljon, hogy a célközönség életkora 12-től 52-ig változik, és azok, akik megjelenésükkor olvasták a könyveket, kisiskolásokból időközben egyetemistákká, vagy éppen szülőkké váltak, de ez nem lehet indok az eklektika ilyen barbár alkalmazására. Akik gyermekkel ültek be az előző részek vetítéseire, már tudják, miről beszélek. Hiányzik ugyanis a koncepció, a varázslatos mesevilág, vagy a félelmetes halálfaló diktatúra képe. A könyvek fokozatosan váltottak át gyermekeknek szóló meséből akciódús, néhol igencsak félelmetes tinédzsersztorivá. Ezzel szemben Yates a végletekhez nyúl, kínos bohóckodásokat kever hidegvérű gyilkosságokkal, s ezeket megfelelő sorrendben rakosgatja egymás után a film folyamán. A 12-es és 16-os karikákat szinte jelenetenként lehetne váltogatni, az pedig eszünkbe se jusson, hogy könyvrajongó gyermekünket beültessük az alkotásra.

A bugyuta és vérfagyasztó jelenetek nem hozzák közelebb a könyvekből már megismert, ám a filmvászonról hiányolt varázslatos világot, és ebben nem segít a rendezőnek a Radcliff-Watson-Grint triumvirátus sem. A három varázslópalánta még mindig nem tud, vagy következetesen nem akar jól játszani. Az első filmek színészi botladozásai bájossá tették a srácokat, mostanra viszont mi érezzük kínosan magunkat néhány erőltetett gesztus, túljátszott drámai szituáció vagy izzadtságszagú érzelemmegnyilvánulás után. Egy amatőr, lowbudget produkciónál elnézi az ember az ügyetlenkedést, de egy Harry Potter-kaliberű film esetében ez inkább átverés, mint okos húzás. Sajnálatos módon a történet leginkább róluk, és megpróbáltatásaikról szól, így a továbbra is nagyszerű felnőtt színészi gárda bravúros játékában rövidebb ideig gyönyörködhetünk. Kapunk azért belőlük eleget ahhoz, hogy ne essünk kétségbe. Piton, Umbridge, a Sötét Nagyúr és a többiek játszi könnyedséggel ragadnak ki minket kényelmetlen feszengésünkből. Hozzájuk társul a kifogástalan CGI és muzsika, amelyek nélkül nehezen lehet elképzelni varázslós filmet.

Mindent összevetve a film nem okozott csalódást. Azt kaptam, amire számítottam. Sem a rendező, sem a színészek nem változtak. Ami eddig jó volt, jó is maradt, amit pedig eddig kifogásoltunk, az továbbra is böki majd a csőrünket. Potterék valószínűleg a befejező részben sem nyújtanak Oscar-díjas alakítást, de tanáraikban továbbra is bízhatunk. Szinte kedvem lenne Pitonosan felhajtani talárom ujját, és adni egy tockost Daniel fejére, majd a jól ismert intonációval hozzátenném: Potter, már megint mit művelt?

Kommentek

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!