Filmkritika

Rachel esküvője

Kovács Patrik kritikája
2010. június 27. 00:02

Az utóbbi években meglepően keveset hallani Jonathan Demme-ről. A bárányok hallgatnak rendezőjét a ‘90-es évek elején még a tenyerén hordozta a szakma. Az intelligens pszichothriller levezénylése után gyakorlatilag a lábai előtt hevert egész Hollywood. Következő filmjével (Philadelphia - Az érinthetetlen) nem is hazudtolta meg kvalitásait, azonban később csupa kétes megítélésű darabbal (Charlie kettős élete, A mandzsúriai jelölt) tért vissza, és amikor könnyfakasztó sorsdrámába vágta a fejszéjét (Rabszolgalelkek), hatalmasat zakózott. A hazánkba (a forgalmazók szokásos bölcsességének hála) csupán fű alatt eljutott Rachel esküvőjével azonban még a fogukat szívó fanyalgóknak is a tudtukra adja, hogy a nagyszerű stílusművész nem szalmalángként égett el benne, és igenis, ha akar, laza könnyedséggel ki tud ragyogni az orrukat túró kisiparosok lármás hangyabolyából.
A történet főhőse, Kym (Anne Hathaway) eltávot kap a szanatóriumtól, ahol drogfüggőségével kezelik, hogy részt vehessen rég nem látott nővére, Rachel (Rosemarie DeWitt) esküvőjén. A család azonban egyáltalán nem fogadja kitörő lelkesedéssel a hirtelen felbukkanó fekete bárányt, aki ennek ellenére megpróbál elvegyülni a tarka társaságban. Ahogy peregnek a napok, és a szorgos családtagok gőzerővel haladnak az előkészületekkel, Kym és nővére előássák, és egymás fejéhez vágják régi sérelmeiket. A két testvér hangos szóváltásai lassan a szülőket (Bill Irwin, Debra Winger) is vitába sodorják, ahogy felszínre kerülnek a tragédiákkal, fájdalmakkal és bánattal teli közös múlt sötét foltjai.
A Rachel esküvője Demme egyik legihletettebb és legtechnikásabb alkotása. Közvetlen előzményének tekinthető a 10 évvel korábbi Születésnap (a dán Thomas Vinterberg filmje), amelyben két fivér látogatja meg apjukat annak születésnapi ünnepségén. Míg azonban az említett darabban egyetlen nagy titokra fókuszálódik az egész cselekmény, addig a Rachel esküvője feszültség-ökonómiája traumák és konfliktusok egész hálózatát rajzolja meg, méghozzá kellő nyersességgel és realizmussal. Demme élvezettel tűzi késhegyre a látszólag stabil kertvárosi család mentális és érzelmi pokoljárását. Nagyszerűen profilírozza hőseit. Nincsenek erélyes típusfigurák, minden karaktert a környezetével való aktuális kölcsönhatása határoz meg, így megeshet, hogy valakivel mélyen együtt érzünk az egyik pillanatban, a másikban pedig tiszta szívünkből utáljuk. Tulajdonképpen a karaktereknek ez a nyugvópontot nem ismerő, változatos perspektíva-szerkezete eszkalálja magát a cselekményt, és a jellemábrázolásnak ez az a felülete, amely magasan az átlag fölé emeli a filmet. A sztori azonban szinte elveszíti eredendő plasztikusságát, amikor Demme mohón kezdi halmozni a megrendítő közös emlékeket, kissé mesterkélten hasalva rá az obligát “halál a családban” témakörre is.
Természetesen maga a film ennek ellenére nagyszerűen működik, az intim atmoszféra szinte beszippantja a nézőt, annak ellenére, hogy a multikulturális masszaként ábrázolt násznép bornírt tömegjeleneteivel (mosogatóverseny, ostoba dalolászás a bálteremben, idétlen ünnepi beszédek) már-már a kortárs vígjátékok lagzi-tematikáját (Ünneprontók ünnepe, A csajok háborúja, 27 idegen igen) idézi meg. A kamerakezelés pedig bámulatos: ugyan a steadicam eleinte igencsak zavaró, egész végig simulékonyan szolgálja a testközeli dokumentarizmust. Demme sokszor alulexpontált beállításokban mutatja szorongó, végtelen szócsatákat vívó figuráit, akik baljós tekintettel felaláznak, vagy épp üvöltöznek, esetleg rázkódnak a zokogástól - igazi feszültséggel lakják be a klausztrofób lakásbelsőket. Rendkívül sűrű levegő teremtődik így, amit híven szolgálnak a bravúros szemszögváltások. Vannak merész átélezések (amikor a fodrászüzletben Kym volt elvonókúrás csoporttársa akaratlanul leleplezi a lány egykori hazugságát, és a háttérben hirtelen láthatóvá válik a csöndesen hallgatózó Rachel riadt tekintete), gyönyörű fahrtok (amikor Kym autóbalesete után visszatér az ünneplők közé), rendkívül szenzitív plánok (Rachel fátyolosan bámul távozó testvére után), és váratlan térbeli ugrások (a medence vizén keresztül láthatjuk a magányosan éjszakázó főhősnő sziluettjét).
Azt a bizonyos habot a tortán persze a színészi alakítások jelentik. Anne Hathaway ezzel a szerepével végleg leszámolt korábbi imázsával, és (reméljük) búcsút intett az agygyaluló romantikus vígjátékok álmosító mezőnyének. Van még hová fejlődnie, de a vállalkozó szellemű producerek ezután veszélyességi pótlék nélkül oszthatnak rá komolyabb szerepeket. DeWitt (akinek orrához képest Bruno Cremer szaglószerve filigránnak mondható) remekül varázsolja elő magából a hol rettentően utálatos, önző és hisztis, hol emberi és melegszívű menyasszonyt, Bill Irwin pedig a gondok elől megfutamodó apát, a könnyelmű kertvárosi nyárspolgárt. Igazi meglepetést jelent a rég nem látott Debra Winger: Hathaway-jel közös veszekedésük zaklató, adrenalinemelő csúcspontja a mozimenetnek.
A Rachel esküvője egyáltalán nem hibátlan film, de Demme és Hathaway karrierjében mindenképp üde színfoltot jelent. Ha pedig a ‘60-as években készült volna (amikor még úttörőnek számított a szuburbán mikroklíma szőnyeg alá söpört mocskának, lelki nyavalyáinak kiaknázása), ma filmtörténeti klasszikusként tartanánk számon.

Értékelés:

Rachel esküvője

Játékidő: 113 perc

Rendezte: Jonathan Demme

Szereplők: Anne Hathaway, Bill Irwin, Anna Deavere Smith, Rosemarie DeWitt, Debra Winger

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."