A titánok harca

Bevallom őszintén A titánok harca előzetese alapján egy látványos fantasy elemekkel telepakolt, szórakoztató remake-re számítottam, de azt végképp nem gondoltam, hogy végül egy végletekig lebutított stúdiófilmet kapok.

Hollywood-i stúdióknál nagy divat olyan filmeket gyártani, amibe beleraknak néhány vezető - vagy a casting alatt még komoly hírnévvel büszkélkedett - filmsztárt. Ezután fognak egy vagy két közepes képességű forgatókönyvírót, akik körülbelül egy hónap alatt leforgatható állapotba pofozzák az alapsztorit. Majd katalógusból szereznek egy ezeddig alacsony vagy normál költségvetésű filmeket készített rendezőt, akinek az egyéni elképzelései nem fontosak, mert úgyis az lesz, amit a stúdió akar (rosszabb esetben a rendezői is ugyanazt akarja). Végül két hónap alatt leforgatják, amit le kell, megvágják, aládobnak egy soundtracket valami stock könyvtárból, egy évig dolgoznak az effekteken, és kész is a film. Illetve, hogy pontosabb korképet kapjunk manapság nagy divat a filmeket utólagosan 3D formába hozni, mert az Avatar is dollármilliárdokat hozott, akkor hát ez a film miért ne hozna.

Bármennyire is volt az Avatar történeti szempontból panelekből építkező, lerágott csont, mégis szólt valamiről, valami értelmesről. Volt eleje, közepe és vége. Sok más stúdiófilm - és ezáltal A titánok harca - ezzel ellentétben a néző agyát minimális fokozatba kapcsolja és megpróbálja vele elhitetni, hogy amit lát az lényeg, kit érdekel, hogy a főhős hogyan jut el A-ból B-be, ha ott van néhány szörny, akit látványosan, immáron három dimenzióban kaszabolnak a vásznon?

Louis Leterrier tehát beállt a Hollywood-i iparosok közé, és első blockbusterével közel élvezhetetlen, de mindenképp percről-percre ízekre szedhető fércmunkát tett az asztalra. Remake jogán megvolt a lehetősége, hogy az eredeti műnél valami átgondoltabbat alkosson, de hiába, egy-két visszakacsintós utalást kivéve képtelen volt újat tenni hozzá. Argosz városának távoli képét látva mintha csak Gondort emelték volna át A gyűrűk ura filmekből. Perszeusz olyan bámulatos gyorsasággal tanulja meg a kardot használni, mint amennyire Antonio Banderas sajátítja el a viking nyelvet a 13. harcosban. A dzsinn karakterét Chubakkáról mintázták, az akciójelentek a 300-at idézik, a film végén pedig egy gyenge pillanatban még a King Kong feláldozós jelenetét is felfedezheti egy átlagos filmrajongó.

A forgatókönyvet uraló logikai bakikat (szokásos most ki-kivel van, másodpercek alatt bekövetkező személyiségfejlődések, ok és okozati összefüggések teljes hiánya) időnként viccesnek szánt párbeszédekkel szakítják meg, amik egy pillanatra ugyan képesek elterelni a néző figyelmét a történet gyengeségeiről, de azután újabb öt perc effektparádét követően mindig rájövünk, hogy nincs menekvés, muszáj megelégednünk a pusztán látvány által dominált ókori fantáziavilággal. De mégis, ahogy egyre messzebb jutunk a mitológia által kitaposott ösvényen, úgy romlik az effektek minősége: míg a kifogyhatatlan óriás skorpiók és azokkal zajló harcok bizakodásra adnak okot, addig a komolytalan Párkákon (urambocsá’, banyákon) velünk nevet az egész terem, a révészről lespórolják a számítógépes technikát és robotként mozog, a Medúza pedig már a totális bukás, mintha egy számítógépes játékot néznénk. A fináléra összepakolt Krakenből sem mutatnak annyit, mint amennyit egy ekkora gigantikus szörnytől várnánk, az pedig már csak hab a tortán, hogy seperc alatt stáblistaközeli állapotba hozzák a jelenetet.

És mindezt megpakolják az utólag hozzáadott 3D hatással, ami abból áll, hogy a kész filmbe itt-ott, főleg a háttereknél belemaszatoltak, hogy a maszatolatlan szereplő jobban kitűnjön. Ennek eredményeképpen a film háromnegyed része szemüveg nélkül is tökéletesen élvezhető, semmi nyoma olyan mélységérzetnek, mint amilyet az Avatar óta nem igazán tud elfelejteni az ember. Szomorú, hogy a gyártók a komolyabb profit érdekében megelégszenek az ilyen utólagos parasztvakításokkal is, de őszintén remélem, hogy a nézők idővel - vagy kisebb szakmai segítséggel - különbséget tudnak majd tenni, és kizárólag azokat a filmeket fogják szemüvegben - és egyben 30-40%-kal drágább mozijegyekért - végigülni, amelyeket eleve erre a technológiára forgattak. Jelenleg az elkészült és készülőben lévő 3D filmek 90%-a nem ilyen.

Mindazonáltal a színészi alakításokkal nem volt gond - ennél hitelesebb megformálásokat senki sem vár el egy akció-kalandfilmbe bújtatott, görög tanórától messzire eltávolodott mesefilmtől. Sam Worthington ügynöke pedig tett róla, hogy nevét a Terminátor negyedik epizódja óta nem felejthetjük el, mivel egyszerűen minden nagyobb hollywood-i filmben ott tanyázik, de idővel azért komolyabb mimikákat is fel kell majd mutatnia, hogy képességeit szakmai körökben is elismerjék.

Szóval mindent összevetve, akinek megvolt a Percy Jackson néhány hónapja, az lényegében A titánok harcát is látta, ennél többet pedig már csak Perzsia hercegétől remélhetünk, különben kénytelenk leszünk hosszabb időre elveszíteni érdeklődésünket a szandálos filmek újkori generációjából.

Kommentek

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!