Filmkritika

Daybreakers - A vámpírok kora

Szilvási Krisztián kritikája
2010. április 4. 10:48

Ember embernek vészívója. A vámpírizmus térhódítása napjainkban odáig merészkedik, hovatovább úgy takarja el az égető napsugarakat, hogy lassan mindannyian egy vágyott, szélsőségesen hipotetikus egyedfejlődési lépcsőfokhoz kívánunk (előre) menekülni. Senki nem marad érintetlen, és ez valahol igazán megdöbbentő. Hiszen lehetne mondani, hogy ez a filmes trend csak egy múló hóbort, egy lassabban-gyorsabban majd foszlásnak induló cool divat(irányzat), de amondó vagyok, ennél tudunk tovább is látni, ha intellektuálisan merülünk bele a témába. Mert milyen objektív tényeket tapasztalunk? Hogy igenis menő rajongani a vámpírlétet, a vámpír életformát. Az elmúlt években valahogy eszménnyé formáltunk valamit, amely évtizedekkel ezelőtt még csupán rettegett-undorodott fikciónak tűnt. Ma már hétköznapi embereszmény. Boldogan feszegetném az egyre inkább pozitív jegyekkel felruházott vámpírizmusnak a társadalomlélektani, szociológiai, kulturális vetületeit, de itt most nem ez a tisztem. Megelégszem annyival, ha az elkövetkező években nem születnek erről a témáról komolyabb tudományos tanulmányok, megiszok egy gallon vérre hajazó sűrű meggyszörpöt. Addig viszont pusztán szórakozom a zsáner újabb és újabb filmes egyedein.

Meglepő lenne, ha azt mondanám, hogy a Daybreakers a mostanáig készült vámpírfilmek egyik csúcsbitorlója? Talán igen, talán nem. Mert ha azt nézzük, hogy a német születésű Spierig-testvérek filmje lassan-lassan túllép minden határon (na jó, a Határon), akkor kénytelen lesz mindenki igazat adni nekem. Félreértés ne essék, nem nagyképűzöm, de a Daybreakers gyakorlatilag akkora blaszfémia, olyan mértékű istenkáromlás, amely szinte a végletekig merészkedik. Helyben, időben, de mindenképpen szellemiségben. Valódi utópia a szó olyan értelmében, hogy jövőbeli, az adott körülményekhez képest a legideálisabbhoz közelítő társadalmat vázol fel. Természetesen betegesen morbid módon. A Daybreakers már-már túllő a célon (ez a magyarázata a csúcsbitorlásnak), hiszen történetében nem lézengő, avagy kisebb-nagyobb csoportokban portyázó, de mindenképpen kisebbségben lévő, idegen körülmények között erőszakkal boldogulni törekvő vérszívókat ábrázol, hanem gyakorlatilag természetes, elfogadott életformának mutatja (be) a vámpírizmust.

Csupáncsak 10 évvel a jelen után vámpírok uralják a földet, 95%-ig mindenki fertőzött… bocsánat: “normális”. A maradék csonka százalék pedig hagyományos, lázadó, kitaszított, dobozos üdítőként célba vehető ember, akiknek az új faj(ta) fennmaradását kellene szolgálniuk éltető testnedvek gyanánt. Mi ez, ha nem a végsőkig merészkedés? A műfajban az általam ismert filmek egyetlenegy darabja sem megy ilyen messzire, megelégszik a nyugodt alvást biztosító, blokkolt fantáziájú képlettel, miszerint van néhány vámpír az emberiség egyedei között, akiket el kell pusztítani. No a Daybreakers-ben ez pontosan megfordul. Egész világ van felépítve az éjszaka lényei köré: praktikus, sematikus, steril és nemtelen. (Ha e négy jelző emlékeztet valakit a mostani világ alakuló tendenciáira, ne szégyellje bevallani.) Spierig-ék filmje számomra leginkább szatíraként fogható fel, mert ha nem így közelítek hozzá, akkor halálra rémít. Azzal, hogy látom magam előtt, ahogyan előbb-utóbb bekövetkezik. Nem feltétlenül biológiailag így, de hasonló módon. Ez dicséri azt a kékesen visszafogottan derengő (színben és érzelemben) atmoszférát, amellyel beburkolják a sztorit. A történet egyvonalú, ezerszer látott és didaktikus, de máshogyan nem tudna ilyen hatásfokon működni.

Következetesen vezeti végig a nézőt az új világ kulisszáin, berendezkedésén, óvintézkedésein, hogy Edward öntudatra ébredésekor mi is rácsodálkozhassunk a feledett, természetes és hívogató, emberi életformára. A kettő között megfelelő a kontraszt, ez táplálja a film dinamikáját, amely ugyan végig nem egyenletes, de legalább hellyel-közzel felépített. A történet íve a bejáratott sablonok mentén feszül, viszont a karakterek nekem tetszettek. A vámpír tudós; a rebellis ex-vámpír vezető; a NŐ (így, nagybetűvel - a nemisége nagyon-nagyon fontos!); a gazdasági vámpír diktátor; a személyiség- és tudatfejlődésen áteső testvér. Jól vannak kitalálva, a forgatókönyv remekül sáfárkodik velük, a két testvér közötti változó viszony pedig a műfaj kötöttségei ellenére is elmesél nekünk egyfajta mélységet. A feszültségadagolás a mára szokássá vált kerek egésszé komponált jelenetekkel jól megoldott (az Edward házába betörő mutáns; az autós üldözés; a karavánon történő rajtaütés). A film vége tűnik kissé összecsapottnak, ahogyan a fináléban hol ide, hol oda fordul a kocka. Nem mondom, hogy előkészítetlen, de túl automatikus, túl muszájnak tűnő. Ami viszont mindezeknél erőteljesebben szúrta a szememet, az a megoldás. Egyrészt a vámpír újra emberré válása, másrészt pedig a vámpírok megfertőzése, hogy visszaváltozhassanak. E kettő annyira szimplán van megoldva, hogy az irrealitás érzetét kelti. (Hát ezért kutatnak már egy évtizede eredmény nélkül, amikor ennyire pofonegyszerű a megoldás?)

Ethan Hawke-ot jó újra látni. Ő sem lesz már fiatalabb, de vagyunk ezzel így néhányan. (Kivételek persze a vámpírizmussal megfertőzöttek… ha, ha, ha.) Jól csinálja, ahogyan az érzéketlenség vért megtagadó álarcát aztán az emberi életet tükröző tekintetére cseréli, a cselekmény alakulásának megfelelően. Willem Dafoe átlagos az ex-vámpír Elvis szerepében, de vastagabb réteg kifejtésére nem kényszeríti a karaktere. Emma Randall (aki már Spierig-ék előző filmjében, a Zombik városában is szerepelt) tényleg a kézzelfogható nőiességgel takarja be a vásznat, míg Sam Neill, a Vérpápa hagyományos mozdulatai, fejtartása és nézése mély orgánumával párosulva tényleg hihetően rettegetté teszi a figuráját. A Daybreakers tehát olyan vámpírfilm, amely az arra fogékony nézőbe rettenetesen elgondolkodtató szatírával mar bele, s bár végletesen mélyen gyógyuló sebet nem ejt, a fognyomát bennünk felejti. Amondó vagyok, kedves fiatalok, ne akarjuk annyira kultiválni a divatrobbanással terjedő vámpírlétet, mert egyszer bizony tényleg vissza fog harapni ránk! Aztán majd nem lesz mivel táplálni magunkat, csakis egymással…

Értékelés:

Daybreakers - A vámpírok kora

Játékidő: 98 perc

Rendezte: Peter Spierig, Michael Spierig

Szereplők: Ethan Hawke, Willem Dafoe, Claudia Karvan, Michael Dorman, Vince Colosimo, Isabel Lucas, Sam Neill

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."