Komfortos mennyország

Peter Jackson napjaink egyik legpatinásabb mesélője. A Gyűrűk ura egy egész generáció nagyszabású emblémafilmje lett, a 21. század Star Wars-a ként vastagon behálózva a kortárs popkultúra szinte minden artériáját. A 2005-ös King Kong pedig egy, az eredeti előtt alázattal tisztelgő, méltóságteljes nosztalgiadarab, amely ritkaságszámba megy a kortárs remake-láz veszedelmes forgatagában. Sajnos azonban semmi sem tart örökké: a Komfortos mennyország egyáltalán nem illeszkedik a nagyívű mostrék prosperitás-szériájába. Csak egy giccsbe mártott, a nagyotmondás pőre szándékával készített, vontatott zárvány a szakállas kalandor mindeddig makulátlan menetnaplójában.

Alice Sebold regényén alapul a történet, amely Susie Salmon (Saoirse Ronan) kálváriájába avatja be a nézőt. A fiatal lány mindössze 14 éves, amikor szomszédja, a pedáns küllemű, civilben szendergő kispolgárként csetlő-botló sorozatgyilkos (Stanley Tucci) egy szomorú őszi estén meggyilkolja. Susie nem kerül rögtön a mennyországba, hanem a két dimenzió furcsa határzónájában reked, ahol a hozzá hasonló, igazságtalanul és ártatlanul meggyilkolt fiatal lányok várják a mágikus pillanatot, mikor megtalálják lelki békéjüket, és átmasírozhatnak az örök vadászmezőkre. Susie apja (Mark Wahlberg) képtelen beletörődni lánya elvesztésébe, és a saját szakállára megpróbálja kiszimatolni a gyilkost, miközben felesége (Rachel Weisz) fokozatosan elidegenedik tőle. Susie a saját elefántcsonttornyából próbálja irányítani romokban heverő családja életét, miközben tudja, hogy lassan el kell búcsúznia tőlük, hiszen vár rá az örök békesség.

Transzcendens és immanens régiók dramatizált konfliktusáról különösen nehéz filmet készíteni, ugyanis nagyon könnyű abba a csapdába esni, amibe ezúttal Jackson esett: az egészet monumentális operává szerkeszteni, és kisajtolni belőle a mondanivaló zamatát. Persze ő eddig is az epikus koncepciók szakértője volt, de mindeddig óvatosan csalinkázott a szirupos giccsesség és a vérkomoly tragédia kényes határkövei között. Ezúttal egyértelműen megadja magát az előbbinek, hiszen mivel is lehet megtölteni egy filmet, ami 139 percen keresztül folyamatosan csak a “halál a családban” témakört csontozgatja, elkalandozva persze olyan melléktájakra is, mint a túlvilági létérzékelés, a halott áldozat “bosszú vagy megbocsátás” típusú dilemmája, és egyéb, frázisos apróságok, amelyeket Jackson megpróbál óvatosan bespájzolni az ezzel együtt is meglehetősen bágyasztó dramaturgiába.

Nem mintha nem rejlett volna lehetőség a produkcióban, hiszen egyes rendezőknek még a szupergiccset is sikerült emészthető drámává párolniuk (Ghost, Ha eljön Joe Black), sőt, a tematika még természetfeletti thrillerben is ügyesen megállta a helyét (Hatodik érzék), bár a legszerencsésebb eset, ha habkönnyű komédiát faragnak az egészből (Kísértet sofőrrel). Jackson persze komolyan veszi, nagyon is komolyan. Susie tipródása azonban egy idő után elveszti izgalmas mélységeit, a figurájából hamar kiürülnek a szimpatikus, átélhető attribútumok, és azon kapjuk magunkat, hogy ráncolt szemöldökkel, bambán ásítozunk, miközben Stanley Tucci csendes gyilkosa sorozatosan megússza a felelősségre vonást.

Jackson úgy kísérli meg feloldani a monotonitás bilincseit, hogy néhány érzelmes szekvenciával próbálja érzékeltetni az apa-lánya kapcsolat spirituális áttűnését, de a két dimenzió közti medialitás fárasztó sablonok alapján történik. Csak azt érezzük, hogy kötelező együtt lélegeznünk Susie eszelősen túlkomplikált világfájdalmával, gyönyörködni a perverz szomszéd rózsabokraiban, valamint Wahlberg hisztérikus arcjátékában. A képvilág persze most is tetszetős, bár a rendező néha túlzásba viszi a kétségtelenül megkapó túlvilági szféra erős szürrealitással átitatott kozmoszát, és ezúttal nem képes odakenni a falra a nézőt: ez csupán egy szórakozott vizuális ujjgyakorlat a részéről, amely belesimul a műfaj középmezőnyébe.

Persze vannak nagy pillanatok, amikor Jacksonnak látszólag sikerül kiiktatnia a mesterkélt elbeszélői stílust, de ezek a periódusok hamar zátonyra futnak. Ellenben Saoirse Ronan egészen hitelesen domborít a főszerepben (ő még viszi valamire), a többiekről viszont (élükön Mark Wahlberg-gel, a gyengélkedő Rachel Weisz-szel, és a hedonista nagymama szerepében bohóckodó Susan Sarandon-nal) inkább ne ejtsünk szót. Stanley Tucci is csak a szemöldökével játszik, egysíkú mimikával próbálja meg eladhatóvá tenni az amúgy színészbiztos (bár Oscar-jelölést semmiképp sem érdemlő) szerepét, de ő sem tudja izgalmas percekkel elhalmozni a közönséget. Kár ezért a filmért, csak azt remélhetjük, hogy - ha már főszereplője nem is - Peter Jackson azért visszatér a közönyös senkiföldjéről, és megint a modern mesemondók céhének élére áll.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!