Az ajánlat

Napjainkban a western kisebb reneszánszt él meg. 2004-ben Kevin Costner tért vissza a tetszhalott műfajhoz a Fegyvertársak című, elegáns vonalvezetésű, klasszicizáló meglepetésdarabbal, és azóta többen kísérleteznek a sivatagos vadnyugat feltámasztásával. Néhány éve készült el a Ben Wade és a farmer (1957) újragondolása James Mangold (Azonosság, A nyughatatlan) rendezésében (Börtönvonat Yumába), az Appaloosa - A törvényen kívüli város Ed Harris vezényletével, és a vegyes fogadtatásban részesített ballada, a Jesse James meggyilkolása.

Némely alkotás igen hűségesen és költőien adaptálta a 21. századi néző számára a puskaropogástól, szélfútta homoksivatagoktól és olajos kocsmáktól szagló műfajt, amelyhez a ‘90-es évek derekán - szimbolikusan - még Clint Eastwood intézett szomorkás búcsúszónoklatot a Nincs bocsánattal, végleg leléptetve ezzel vadnyugati csavargóját a filmvászonról. 2005-ben John Hillcoat (A múlt fogságában, Az út) is beállt a zsánert újratatarozni szándékozó pionírok közé, és elkészítette a maga vériszamós westernszimfóniáját, Az ajánlatot - és talán saját maga sem volt tisztában vele, de ezzel egy minden porcikájában eredeti, különleges esztétikájú csillagot tűzött ki a szikár vadnyugat haloványan pislákoló égboltjára.

Mi sem egyszerűbb, mint a film története: Charlie Burns (Guy Pearce) és sihederkorú öccse, Mikey - egy különösen kegyetlen és mocskos rablógyilkosságukat bevégezvén - lakat alá kerülnek. Stanley kapitány (Ray Winstone), őrizetbe vevőjük a civilizált bánásmód híve: felajánlja Charlie-nak, hogy mindkettejüket szabadon engedi, ha a férfi felkeresi és megöli bátyját, a hegyekben garázdálkodó rablógyilkost, Arthurt (Danny Huston). Charlie elindul nyomorúságos útjára, miközben a kisváros figurái - köztük saját felesége, Martha (Emily Watson) - értesülnek a furcsa egyezségről, és haladéktalanul a fogdában raboskodó Mikey kivégzését követelik. Amikor a város főterén halálra korbácsolják a fiút, Charlie és bátyja visszatérnek, Stanley pedig élete legnagyobb dilemmájával szembesül.

A revizionista western már régen az enyészeté, a vadnyugati romantika tudatos leépítése pedig azóta nem divat, amióta Kevin Costner 1991-ben visszatért a gyökerekhez egy epikus monstre-darabbal (Farkasokkal táncoló), sőt, elkezdte taposni a klasszikus sémák ösvényét (Wyatt Earp). Az ajánlat fontos hiátust tölt be azzal, hogy hosszú évek óta az egyik első westernfilm, amely következetesen és brutális hangnemben számol le a műfaj szilárd világrendjével, teszi mindezt úgy, hogy még a helyszínt is a különösen lélekölő Ausztráliába helyezi át, amelynek mostoha klímáját már számos klasszikus film megénekelte.

Annyira persze nem radikális a film deheroizáló szellemisége, hogy a z önironikusan rekonstruktív darabokkal (Robert Altman ironikus munkái vagy Arthur Penn Missouri fejvadásza) - amelyeket Király Jenő anti-westerneknek nevez - említsük egy lapon,  de Sam Peckinpah és a groteszk italowesternek szelleme bizony ott kísért Hillcoat alkotásában. A történet persze már-már pofátlanul egyszerű, mégis ennek az egyszerűségnek köszönheti, hogy erőteljes morális kríziseket képes kicsontozni a néző előtt. Nincsenek ugyan eszement fordulatok, lövöldözésekkel és grandiózus hajszákkal megszórt határidő-etapok, amelyek adrenalinbombaként mossák alá a tudatunkat, de vannak nagyszerű lélekrajzok, kényelmetlen dilemmák, pszichopatologikus karakterek, és mindennek tetejében egy olyan kidolgozott és eleven brutalitás-esztétika üti át az aszketikus narratíva borongós szövetét, ami csak a Peckinpah-féle nemes hagyományokkal rokonítható.

Emellett a hektikus, őrületbe kergető atmoszféra is alátámasztja Az ajánlat prosperitását. A húsos orrcimpájú, bamba feketék, a rezzenéstelen kisvárosi karakterek, John Hurt vénségében is harcedzett szerencsevadásza, Arthur Burns állatias klikkje habzó vérben, olykor-olykor pedig védtelen emberek magánéletében (lsd. a zárlat) tapicskolva borítják a szemfödelet a műfaj legenda-kincsestárára. Hillcoat kegyetlenül, de csalhatatlan érzékkel puhatolja a nézői tűrésküszöböt, többek közt azért, hogy bebizonyítsa a néhány kortárs film által újra és újra felfedezett western-mitologémák teljes pusztulását. A fabula olyan kérdéseket vet fel, mint a civilizáció hívének és a kiismerhetetlen, ösztönös természeti erőknek ősrégi konfliktusa, a példás/jogos büntetés kiszabása, vagy a büntetés elengedése egy “nagyobb jó” érdekében stb. Minden egyes történésnek érezhető tétje van, a levegő pedig fokozatosan forrósodik ebben a sodró lendületű ámokfutásban.

Az ajánlat tehát minden, csak nem könnyű darab. Mindenféle szűrőzés és videoklip-stilisztika nélkül is gyönyörű képei (Emily Watson sétálgat a ház előtt, Arthur és Charlie egymás mellett ücsörögve merednek a vöröses naplementébe), frenetikus zeneisége (nemcsak a főcímzenére gondolok itt, hanem olyan jutalomjelenetekre is, mint amikor Arthur fiatal csatlósa, Samuel a Peggy Gordon-t énekli, miközben a néző párhuzamosan láthatja Mikey megkorbácsolását), és nem utolsósorban a zseniális színészi apparátus (amelyből fátyolos, árválkodó tekintetével és szuggesztivitásával magasan kiemelkedik Ray Winstone) avatják igazán élvezetes, elvtagadó, brutális, patologikus westernbravúrrá.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!