Hajrá Bliss!

Drew Barrymore szinte egész életét kamerák és díszletek között töltötte, nem csoda, hogy harmincas évei derekán úgy döntött, ő is rendezésre adja a fejét. A kérdés csak az, vajon három évtized színészi tapasztalata (na és a patinás színészdinasztia szellemi háttérországa) elegendő-e ahhoz, hogy olyan elsőfilmmel jelentkezzen, ami egy határozott koncepció nyomait viseli magán, vagy csak egy natúr diszkontfilmre futja az erejéből? A Hajrá Bliss! arra sajnos alkalmatlan darab, hogy magvas igazságokat szűrjünk le belőle Barrymore rendezői tehetségével kapcsolatosan. Ám azt bátran leszögezhetjük, hogy nem azt a gyorsfagyasztott műfajklisék szerint alakuló tinifilmet kapjuk, ami a fapados filmcsatornák délutáni műsorzónájába való. Rendezőnőnk látványosan fogja rövidre a műfaji stilisztika gyeplőjét, de arra sajnos már nem jutott ideje, hogy innovatív szituációkkal és eredeti gondolatokkal gyarapítsa az unásig ismert tinédzser-szindrómákat meglovagoló szüzsét.

Az mindenesetre bátor és helyénvaló döntés volt, hogy Barrymore Ellen Page-et kérte fel a címszerepre, aki számtalanszor sajtolt már ki magából meggyőző és komplex alakítást, ha a felnőtté válás ijesztő küszöbén totyorgó tiniket jelenített meg a vásznon. Gondoljunk csak a Cukorfalat beteges agyú molesztáló elől menekülő csitrijére, vagy a Juno súlyos dilemmákkal szembesülő leányanyájára.

Page ezúttal Bliss Cavendart alakítja, az átlagos kisvárosi lányt, aki a helyi gyorsétterem felszolgálójaként tengeti unalmasan csordogáló mindennapjait. Pragmatikus elveket valló anyja (Marcia Gay Harden) szoros pórázon fogja: az összes helyi szépségversenyre beíratja lányát, okoskodva sündörög körülötte, elhalmozva gyakorlatias tanácsokkal. Bliss egy este barátnője unszolására ellátogat egy Austin-i görkorcsolyás derbire, és a destruktív, veszélyes lánysport vibráló hangulata azonnal rabul ejti. Minden vágya, hogy beverekedje magát a helyi együttesbe, ami legendásan tud veszíteni. Talán épp az ő rátermettsége és erőszakossága kell hozzá, hogy a csapat felküzdje magát egészen a dobogóig, farkasszemet nézve az Iron Maven (Juliette Lewis) nevével fémjelzett elit társulattal.

Úgy tűnik, a fabula a célorientált ifjúsági filmek és a Kidobós-szerű abszurd humorú sportdarabok mixtúrája. Nem is tévednénk nagyot, ám Drew Barrymore filmjének primer témája a felnőtté érés procedúrája, a görkoris derbi pedig afféle mediális díszlete a történet gerincének, egy kellemes cseresznye a tortahabon. Sőt, az őrjítő korcsolyafutamok egészen szofisztikált és elegáns módon vannak fotografálva - ami nem is csoda, hiszen az operatőri székben az a Robert D. Yeoman ült, aki a Dogma, az Utazás Darjeelingbe (az ahhoz kapcsolódó rövidfilm, a Hotel Chevalier) és Az igenember képeiért is felelt. Yeoman bravúros munkát végez: úgy mutatja be ezt a feminin gladiátorjátékot, hogy mellőz minden felesleges brutalitást és hivalkodó vizuális mechanizmust - látunk nagy zakózásokat, sodró lendületű kézitusát és néha ökölre menő birkózást is, de mindez nem vériszamós dokumentáció. Az operatőr kamerája lendületesen és könnyedén lengi be a lepukkant sportcsarnok magyar tornatermeket idéző mattságát, nem kísérletez trendi slow-motionnel, nincsenek fagyos seregszemle-pillanatok merész átélezésekkel, vagy látványos nyögdécselések akár mesterkélt hangkulisszákkal. Vizuális tekintetben tehát egy kifejezetten szimpatikus és fiatalos színkavalkád a Hajrá, Bliss! Most viszont következzen a feketeleves.

Ahogy fentebb fájlaltam, Barrymore nem tud mit kezdeni a rockrajongó kislány érettségi vizsgájával. Azokat a pszichológiai problémákat, amiket már számtalanszor feltrancsíroztak a vásznon, ő is csak slamposan és kiszámíthatóan párolja nekünk. Ráadásul percenként fel kell buknunk a tematika bumfordi közhelyeiben: furfangos titkolózás a mit sem sejtő szülők előtt, a kitörésre képtelen barátnő irigy haragja, szerelmi civódás, és mindennek tetejében még az enyhe Nevetlen hercegnő-utánérzéssel kecsegtető anya-lánya oppozíció. Barrymore ebből a labirintusból nemigen talál kiutat. A dialógusok rágósak, kicentizettek és sokszor bárgyúk, nem hordoznak izgalmas mélységeket. A rendezőnő csupán szépségtapaszt tud nyújtani, mégpedig a befejezéssel, ami - és már ezért megérni kicsit kibújnunk a bőrünkből örömünkben - nagy ívben letojja a hejehujázó, giccses zárlatokat. Bliss nem emeli tiri-tarka konfettizáporban, széles mosollyal a magasba a bajnokság szikrázó aranyserlegét, és még csak azt sem tapasztalhatjuk, hogy a sikerek a fellegekbe röpítették volna - a záró képsorok a gyorskajálda tetején ücsörögve találják, amint arcát tenyerébe temetve mereng a lehetséges jövőről. Így kell ezt csinálni.

A film másik ütőereje, amit zseniálisan ki is használ, az maga Ellen Page. Bámulatos alakítást nyújt, bájos aurája miatt szinte képesek vagyunk szemet hunyni a bukdácsoló sztori hiányosságai fölött, egyszerűen magával ragadó a személyisége. Mellette Marcia Gay Harden (Ha eljön Joe Black, A köd) az akaratos, önző anyatigris szerepében ugyanúgy brillírozik, mint máskor, és persze Drew Barrymore nem állhatta meg, hogy ne nyomja bele magát színészként a történetbe, de a lánykollégák közül mégsem ő, hanem a zenekar-frontember Juliette Lewis viszi a pálmát: ha valakit, őt aztán lehet utálni a flegmatikus, törtető csapatkapitány szerepében. A Hajrá Bliss! összességében egy, a sablonok előtt csak félig-meddig behódoló, nyomokban egészen kellemes Hamupipőke-sztori. Nem kihagyhatatlan, de ólmos februári délutánokra ideális kikapcsolódás lehet.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!