Invictus - A legyőzhetetlen

Korosodás ide, változó idők oda, Clint Eastwood nyolcvan felé cammogva sem tudja vállát rángatva arcul köpni nézőközönségét, és ráhasalni a trendi futószalagmozik szériagyártására. Legyen szó akár sistergő korhangulatba bújtatott társadalmi krízisfilmről (Elcserélt életek), akár kesernyés megváltástörténetről (Gran Torino), a rendező neve még mindig szilárd biztosíték a konzervatív módon összehangolt presztízsmozikra. Nyers ábrázolásmódja, lírai, ugyanakkor realista filmnyelve és bámulatos szituációs érzéke örök időkre megcementesedett Hollywood földjén.

Természetesen az Invictus esetében sincs szó arról, hogy az idős mester elvetette volna a sulykot, és lesütött szemmel átpártolna a nyálfolyató bérfilmesek táborába. Egyszerűen az a humanista világszemlélet, az a szubjektív, kisközösségi mikro-dráma, amely legutóbbi sikerfilmjeit erősen átitatta (Titokzatos folyó, Millió dolláros bébi, Gran Torino) nem kalibrálható újra egy, a nemzeti kollektívát önkényesen újrapörgető történelmi sportfilmben. Eastwood olyan terepre tévedt, amelyben az atomikus emberi sorsdrámákról nem lehet hiteles és alázatos tablót festeni. A rendező az Invictusban Nelson Mandela (Morgan Freeman), a Dél-Afrikai Köztársaság frissen megválasztott vezetőjének, és a nemzeti rögbicsapat kapitányának (Matt Damon) verítékes együttműködését örökíti meg: a két férfi a ‘90-es évek derekán vállvetve küzd azért, hogy a színesbőrű náció által megvetett - és még mindig a néhai apartheid borzalmait szimbolizáló - nemzeti egyesület győzelmet arasson a fél földtekét lázban tartó Rögbi Világkupán.

Mi tehát az alapanyag? Eastwoodot ismerve természetesen mérget vehetünk rá, hogy nemcsak egy trendi “you-can-do-it” sztoriskicc, amire aztán lomhán fel lehet fűzni a giccses nagyjelenetek színes-szagos tárházát - ilyesfajta filléres blődlit amúgy is könnyen találunk, ha horgászunk egy keveset az idei filmtermésben. A rendező ismét morális témákat hány késhegyre, ezúttal azonban nem három régi barát tragikus sorskereszteződését, nem is egy ambiciózus bokszolólány kálváriáját, és nem a vietnámi veterán retrósított hattyúdalát énekli meg. A fő gond az, hogy ezúttal maga a száraz történelem az a rozsdás eszköztár, amelyből a rendezőnek ki kell érlelnie valamiféle személyes küldetésmesét. És épp ez, a személyesség regisztere működésképtelen, mégpedig a történelmi alapséma makacs közegellenállásából adódóan. Más szavakkal: Eastwood önkéntelenül is inkább a korhangulat és a nemzeti kohézió megteremtését célzó eseménytörténet minél precízebb megkonstruálására fordítja idejét, míg a nagyívű dokumentáció díszletei mögött felsejlő emberi kapcsolatok szomorúan válnak a lassan bicegő dramaturgia martalékává. A történet két húzóereje Mandela és Francois Pienaar csapatkapitány (Damon) lennének, de a rendező arányérzéke mindkét karakter potenciáját figyelmen kívül hagyja. Eastwood ahelyett, hogy árnyalt karakterábrázolásba vágná a fejszéjét, ahogy mindig is tette, inkább igyekszik több látószögből megmutatni a Gazellák kijózanító buktatókkal és örömökkel egyaránt teli vesszőfutását a bajnoki cím elnyeréséig. Görcsösen próbálja meg az arcunkba tolni a nemzeti lobogót, átitatni bennünket a “fiatal” Dél-Afrika éledező vitalitásával és öntudatával, de ez így kevés. Nem élhetjük át a szituációkat, ha nem testközelből érezzük a bajnokság irgalmatlan erkölcsi tétjét.

Természetesen néha pislákolni kezd az intim lélekábrázolás halovány lángja, Mandela például kapott néhány igazán megkapó emberi pillanatot is, és néha a zsigereinkben érezzük, hogy a bátor vezető valójában melegszívű átlagember, aki ugyan a családjával igen zűrös kapcsolatokat ápol, de ha egy egész nemzet jövője forog kockán, akkor a gandhista megbocsátás és béketűrés példaszerű politikai stratégiájával lát alapos munkához. Sajnos a markáns politikus személye köré nem sikerült a történelmi szinkrónia olyan hallatlanul izgalmas szituációit halmozni, mint tette azt tavaly Ron Howard Richard Nixonnal a Frost/Nixon (2008) esetében. Hozzá kell tenni, Morgan Freeman csodálatosan működik ebben a viszonylagos karakter-passzivitásban. Plasztikus életet csihol Mandelába, varázslatosan és hihetetlen alázattal teszi magáévá a szerepet, olyan markáns jellemerővel bír, hogy a néző sokszor sajnálja, hogy nem egy pengeéles biopic kerekedett a nyersanyagból, ami mondjuk végig a galamblelkű Mandela szívlágyító politikusi spirituszára fókuszál. Az Akadémia is bölcsen tette, hogy (nem teljesen) váratlanul beszuszakolta a 72 éves színészt a legjobb színészi teljesítményért folyó Oscar-versenybe. Nem vitás, hogy a színészóriás Freemannek vajmi kevés esélye lesz Jeff Bridges és Colin Firth ellenében, mégis: évek óta egyetlenegy főszínész sem szolgált rá olyan mértékben a kitüntetésre, mint Eastwood idős múzsája. Sajnos Matt Damon-ről nem mondható el, hogy ügyesen fogadja Freeman magas labdáit: szinte teljesen jellegtelen és üres a játéka, még a színészbiztos jelenetekben is csak bambán mered maga elé, mintha épp most szorították volna le a gázsiját.

Néhány őszintére csupaszított szekvencia, és Morgan Freeman bámulatos színészi teljesítménye mégiscsak garantálja, hogy a film szellemisége néha-néha átviharzik a közönségre is, tehát a fabula viszonylagos vontatottsága és túlságosan történelmi látószöge nem vágja el a produkció ereit. Az viszont valódi meglepetés, amit Eastwood a bajnoki döntő képsoraival művel: néhány percre úgy érezzük, nem a szorongató emberdrámák és kompakt westernfilmek szofisztikált ízlésű vén rókáját nézzük, hanem egy másodosztályú bérrendezőt, aki az elmúlt hónapokat azzal töltötte, hogy összegyűjtötte a legselejtesebb akciófilmeket, és azok mintájára olcsó lassításokkal és hatásvadász képkimerevítésekkel tapétázza ki a narancsszínű naplementében méltóságteljesen olvadozó rögbijátékosok reszkető labdavadászatának bibliai freskóját. A rendezőből varázsütésre előömlik az öncélú giccs, beteríti a pályát, a nézőteret, és egy pillanatra a nézői agyat is. Ezután jogosan vonjuk fel a szemöldökünket, és tesszük fel magunkban a kérdést: érdemes-e még Eastwoodnak melegítenie rozsdásodó direktori trónját?

A válasz egyébként egyértelműen igen. Korosodás ide, változó idők oda, Clint Eastwood az Invictus-szal mégiscsak szállította az idei mozitermés legszebb és legmeghatóbb jelenetsorát. Amikor ugyanis Matt Damon áhítatos csöndben ácsorog Nelson Mandela egykori cellájában, és egy-egy másodpercre felsejlik a kínzó magányban meggörnyedt népvezér alakja, amint koszos priccsén ülve mereng a jövőjéről, vagy rabtársai gyűrűjében közmunkát végez a porban, majd Morgan Freeman alázatos, lágy baritonján megszólaltatja William Ernest Henley Invictus című költeményét, úgy érezzük, egy pillanatra valóban megáll az idő. Mi a francért lehet szeretni a mozit, ha nem az ilyen pillanatokért?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!