Filmkritika

A bombák földjén

Szilvási Krisztián kritikája
2010. február 14. 19:05

A háborús filmek területe azért aknákkal telített övezet, mert roppant kontúrosan meg kell határozni, mit akarunk megfogni benne: az erőszakot; a rombolás-pusztítást; az áldozatok nyomorúságát, az elszenvedők tragédiáját; a hősi oldalt, a harcoló-felszabadító-visszaverő katonákat; esetleg valami mélyebb, marginálisabb aspektust. Határozni kell a cél felől, mert köré lehet csak felhúzni azokat a széles értelemben vett kulisszákat, amelyek háborús történetté transzformálják a(z el)mondanivalót. Sok háborús filmet láttunk már katonákról, áldozatokról, de keveset olyan “érintőleges” hősökről, mint a tűzszerészek. (Analógia: sok a zsarus, ellenben jóval ritkább a tűzoltós mozi.) Pedig ők kimondottan olyan munkát végeznek, amely mindenkor, minden körülmények között a végzetes halált vonhatja maga után. Amikor mások a fedezékbe bújnak, nekik az (h)arcvonalon a helyük, mert az ő szakértelmük biztosítja, hogy a gonosz és gyáva és iránytalan támadások ne szedhessenek ártatlan életeket. A bombák, gránátok, aknák csakis rájuk várnak, tucatok sorsa múlik rajtuk. Ideje volt, hogy ők is reflektorfénybe kerüljenek.

Kathryn Bigelow nevét ezer éve ismerem. Nem mintha olyan jelentőset alkotott volna eddig (mondom: eddig), csak úgy megragadt bennem. Talán titkon sejtettem, hogy egyszer többet fog letenni az asztalra (vászonra, képernyőre), mint a Kék acél, a Holtpont, a Strange Days vagy az Örvénylő vizeken, amelyek bár az átlag felettiek voltak a maguk műfajában, igazi és végleges művészi áttörést nem nyújtottak. A bevételi szempontból bukásnak számító Atomcsapda után (100 millióból csak a harmada jött vissza az USÁ-ban) Bigelow majd’ 6 évre eltűnt szem elől, hogy aztán a katonai tűzszerészekről szóló A bombák földjén-nel térjen vissza. És ez az autentikus háborús film akkora dobásnak bizonyult, hogy a kritikám írásának időpontjában éppen 53 elnyert filmes díjjal büszkélkedhet, valamint 9 Oscarra jelölték! Kathryn Bigelow révbe ért, nem hiába forgott a neve az agyamban másfél évtized óta.

A bombák földjén Mark Boal újságíró személyes élményeit használja fel arra, hogy egy egészében véve fikciós történetet vizualizáljon a szemünk elé. Ennyire találó és atmoszféra teremtő képkezelést én A sólyom végveszélyben óta nem láttam, amely roppant magasra tette a lécet a modern háborús film műfajának technikai és érzelmi megvalósítása terén. A bombák földjén mindenek előtt az emberi oldalra koncentrál. 3 főhőst vezet elénk, akiket a robbanószerkezetek hatástalanításai közepette vet röntgenszerű személyiségvizsgálat alá. Nem írja a képernyőre nagybetűkkel, hogy XY ilyen meg olyan, hanem beveti az akcióba Bagdad néptelen, mocskos, lerombolt utcáin, hozzáállása, viselkedése, tettei pedig hajszálpontosan elmondják nekünk, ki is ez az ember valójában. Ettől zseniális film igazán A Bombák földjén: annyira az ember a főszereplő benne, hogy a bombák, aknák, gránátok és egyéb gyilkolószerek vele együtt aktív kulisszák, nélküle unalmas papírdíszlet lennének.

Mindemellett a történet szempontjából Boal és Bigelow néha számomra olyan elidegenítő jelenetekkel operál, amelyeket nem tudok hová tenni. Az, hogy a labilis és összezavart Eldridge-t a pszichiáter ezredessel látjuk, még valahol rendben van. De - mint ahogyan Sanborn és James esete mutatja - nem így kell(ene) őt felvázolni a nézőnek. Sokkal élesebb és mélyebb analízist ad, amikor a “harcmezőn” Eldridge ösztönzés és pszichés segítség nélkül képtelen megtisztogatni a vérrel borított töltényeket. Amikor az ezredes az utcára kerül, az viszont nem ide való. Egyáltalán nem. Az egy középszerű film szájbarágós didaktikájához illik, innen csúnyán kirí. Ami még nekem idegenként hatott, az a film végén James hazatérése. Nyilvánvaló, mit akar mondani, de a bagdadi képek és légkör után annyira kizökkentő, hogy majdnem lerombolja a finist. Nem kellett volna, így is érthető, hogy James képtelen a hétköznapi életet választani, arousal szintje csakis akkor működik normálisan, ha a bombák hatástalanításával az életét jelentő halál ellen fordulhat.

Üres szavak, hogy a fényképezés és a vágás tökéletes. Mert e kettő együtt teremti meg magának a filmnek a mélységét, a láthatatlan 3. dimenziót. Barry Ackroyd képei 100%-osan járják körül a mindenkori helyszínt, akár az élettelen utcákról, házakról, sivatagról van szó, akár az emberi arcok,  rezdülések, lélegzetek kerülnek a látótérbe. A vágás nagyszerűen fejezi ki a robbanásra kész érzelmi tölteteket, pontosan mutatja be azt a pillantást ide-oda kapkodó lelkiállapotot, ahol egyetlen mozdulatnak, ezredmásodpercnyi cselekedet-döntésnek életet-halált befolyásoló jelentősége van. Olyan súlyú atmoszféra áll össze az egyes jelenetek komponálásakor, hogy a néző nemcsak hogy öntudatlanul visszatartja a lélegzetét, de érzi az utcán szálló por fojtását, hallja a müezzin imára szólító távoli, monoton énekét, sajátjaként éli át a bomba érzékelésen túli, döbbenetes pusztításra váró erejét. A bombák földjén legpusztítóbb fegyvere azonban a csend. A hallgatás. Amikor üres az utca (a sivatag), amikor semmi sem mozdul, az sokkal fenyegetőbb, mint a közelharc, a fegyverropogás (meg)érintése. Szinte felülmúlhatatlan az a feszültség, ahogyan a kis csapat tagjai fedezni próbálják James-t a hatástalanítás közben. A bagdadi “ellenállók” pedig némán, békésen,  kifürkészhetetlenül figyelik őket. Ez az igazán torokszorító suspense.

Kathryn Bigelow filmje mindezeket figyelembe véve roppant hálás a színészekre nézve, ugyanakkor viszont lélekerős, jelenlét-kontúros színészi teljesítményt kíván. Máskülönben éppen a film lényege sérül. Nos, Jeremy Renner James-e megmutatja és felfedi mindazt, amelyre csak a történet képes lehet, hasonló módon a Sanborn-t játszó Anthony Mackie. Én Brian Geraghty Eldridge-ét találtam a gyenge pontnak, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy az ő karaktere nincsen annyira körbejárva, mint az előző kettőé, ráfért volna egy vastagabb tus a figura forgatókönyvi megrajzolásakor. Mindent egybevetve azonban A bombák földjén ritka erős és hatásos film a háború parttalan, kiúttalan természetellenessége mentén. Kézzelfogható hitelességgel vázolja és mélyíti a szemünk elé az emberi elmére-lélekre gyakorolt negatív hatását, befolyását éppúgy, mint a velejáró légkört és érzelemvilágot. Annyira egységes rendezéssel mesél, hogy minden kockájában ott a borzalom, a veszély és maga az EMBER. Azt hiszem, érdemes volt megjegyeznem Kathryn Bigelow nevét, aki pedig mindeddig nem ismerte, most jól vésse az eszébe!

Értékelés:

A bombák földjén

Játékidő: 130 perc

Rendezte: Kathryn Bigelow

Szereplők: Jeremy Renner, Guy Pearce, Ralph Fiennes, David Morse, Evangeline Lilly, Brian Geraghty

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."