Filmkritika

Egek ura

Szilvási Krisztián kritikája
2010. február 6. 12:41

Jön egy manusz. Végig az irodán. Még sosem láttad, de korántsem bizalomgerjesztő, ahogyan se jobbra, se balra nem nézve közeledik. Elhalad az asztalok között-mellett, a főnökség irányába. Most már egyértelműen vészjósló. A szokásos öltönyös, nyakkendős, aktatáskás alak. Biztosan nem miattam van itt, csak egy adóellenőr vagy részvénytulajdonos vagy… Ekkor hívatnak. A főnöki irodába. Most mondjam azt, hogy remegő bokákkal vergődöm el a nagykutyák részlegéig? Hiszen én is hallottam már pletykákat bizonyos emberekről, akik azért jönnek, hogy… Üljön le - mondja. Ő, a vadidegen. Nekem. Az irodában csak ketten vagyunk, a főnök sehol. A kocsonya immár sziklaszilárd matéra hozzám képest. És akkor az idegen manusz kinyitja a száját, óvatos és bizalomgerjesztő mosoly kíséretében: Sajnálom, rossz hírt kell közölnöm önnel. Az állása a jövőre nézve megszűnt létezni. Padló. Sötétség.

Az Egek ura korántsem irigylésre méltó hőse azzal foglalkozik, amellyel a világon egyikünk sem szeretne szembesülni. Kirúgásszakértő, vagy inkább -végrehajtó. Persze, ez is egy állás csak, de annyira morbid, hogy kapásból szatirikus élt ad az egész történetnek (amely valószínűleg a készítők részéről határozott célként volt feltüntetve). Ryan Bingham-nak nincs saját élete (csak a repülőterek, szállodák, autókölcsönzők), és az a munkája, hogy ha lehet, másoknak se legyen. Persze ez így nem igaz, de akár így is lehet tekintetni rá. Főleg az elbocsátottak szemszögéből. Mikor aztán feltűnik egy ambiciózus ifjonc hölgy a cégnél, minden megváltozni készül. Mert hiába ível fel Ryan-ék munkája a világválság érkeztével, minden vállalkozás szeretné kiadásait minimalizálni: s ha túl drága és felesleges az ügynökök utaztatása keresztül-kasul az USA-ban, van megoldás ennek kiküszöbölésére, a lassan mindent helyettesíteni képes internet.

Ám ha Ryan irodába kerül, s többé nem használhatja chipes kártyagyűjteményét semmire, az ő látszólagos, ám precízen kidolgozott-felépített élete is megszűnik dobogni, akár az általa elbocsátottaké. Azaz a cégnél bekövetkező változások akként érintik, akárha őt magát is kirúgták volna. Ezért nincs más hátra, mint előre; be kell bizonyítania az ötletgazda(g) kolleginának, hogy a személyes felmondás-közlés nem pótolható és helyettesíthető egy folyadékkristályos kijelzővel. Nem mesélem tovább az Egek ura szem előtt zajló történéseit, mert azt úgyis látjuk. Amit viszont éreznünk kell, az a már említett társadalomszatíra és az ember-ember kapcsolatok célként jelentkező dilemmája. Végcél-e a papírról olvasott élet (elképzelt partner, munka, család, gyerekek, terepjáró), vagy életformánk annyira megváltozott, hogy nekünk is lépnünk kell: jobb az egyedüllét, a biztosan irányított létezés; a magunkra maradás nem hátrány, hanem éppen a közösségben élés tökéletes emberformája.

Ryan ezáltal lesz tragikus hős, mert bármennyire mesterséges (túlszervezett), elidegenítő (a chipes kártyák a kulcsok, nem perszonális érintkezések) és motorizált (úgy mint gépesített és úgy is, mint előre megírt-megszabott programok mentén mozgó) a 21. századi társadalomszervezés, az emberi kapcsolatok, és főleg a család (valakihez tartozás, valakivel együtt élés, valakire támaszkodás, valaki megsegítése… stb.) továbbra sem nélkülözhető mikroközösség, már ha életünket egészséges lelki és pszichés állapotban kívánjuk tölteni. Ryan a változások zajának közepette (irodába szorítása ellen küzd Natalie Keener kalauzolásával) ébred rá az élet - végső soron helyettesíthetetlen támogatást nyújtó - értelmére, de nincs esélye kiszakadni a maga eltervezte egyszemélyes (minden szempontból otthontalan) lét kereteiből. Amikor pedig lenne, akkor (bocs, de) nagyon pofára esik: Alex, aki az egyetlen cél, eszköz és mentsvár lehetett volna, már házas. Ez a kegyelemdöfés. Marad hát a 10 millió megtett kilométer, és egy újabb chipes kártya a gyűjteményhez.

Az Egek ura végtelenül tragikus film, igazi dráma a szó egyszerre nemes és kilátástalan értelmében. Nekem tulajdonképpen az Elveszett jelentés amerikai megfelelőjeként mesélt az emberi kapcsolatok hitványabbá válásáról, majd annak sikeres megcáfolásáról. Mert Ryan Bingham hiába világosodott meg a történtek közepette, ha fénye továbbra is csak a felhők fölött képes ragyogni, egy acélmadár gyomrában. Ugyanazt a tragédiát prezentálta, amikor Billy Tyne (szintén Clooney) a Viharzóna hajójának kapitányaként az óceán mélyéről feltekintett a fényre, ám nem hagyta magára elsüllyedt hajóját, és úszott Bobby (Mark Wahlberg) után a felszínre, hanem visszabújt a parancsnoki fülke sötétjébe, a biztos halálba. Jason Reitman filmje a történet mondanivalójának ellenére nem steril, és ez valahol meglepő. (Ezért vizualitásban nem, csak érzésben emlékeztet az Elveszett jelentésre.) A repülőterek, szállodák nem színtelen, natúr, egyforma helyszínek, hanem ellenkezőleg: lüktető, változatos, karakterisztikájukban üdén elütő színhelyek (helyszín kontra színhely).

A jelenetek úgy is élők, hogy helyenként, a mondanivaló láthatóvá tételekor talán halottnak kellene lenniük, ezzel vegyítik tovább a képet, dilemmát okozva, hogy akkor most miért is olyan rossz ez Ryan-nek? Ez pedig két szempontból is pozitívumként hat. Egyszer, hogy a film részéről nincsen határozott, megvezetett döntés, szájbarágás, így minden néző a maga benyomásai, felfogása és tapasztalategyüttese alapján hozza meg ítéletét; másodszor pedig, hogy Ryan-t a képernyő mértani középpontjába helyezve nincsen más esélye a nézőnek, mint a vele való azonosulás, együttérzés. Az Egek ura nagyon eltalálja a 3 fő karakter mozgásterét, interakcióját, egymással szemben való (el)helyezkedését. Ezáltal élővé és hitelessé tesz minden mondatot; egy olyan történetet mutat be, amely biztosan megtörtént vagy megtörténik - így. Az az antagonisztikus kettősség pedig, hogy valaminek nem annak kellene lennie, mint ami (pl. személytelen repülőn a stewardess őszinte mosolya; egyforma szállodaláncokban a szobák jóleső különbözősége) motiváló dinamikával tölti meg a filmet, illetve összezavarja, porszemet pöccint a néző elképzelt döntési mechanizmusába, így tartva mindvégig maga mellett a képernyő előtt ülőt. Az Egek ura kellemesen beszédes film, időnként kimódolt kulisszákkal - szól valamiről és szól valakihez. Ha pedig döntenünk kell egy újabb chipkártya vagy a kedvesünk keze között, ne habozzunk, merjük végül az emberit választani.

Értékelés:

Egek ura

Játékidő: 109 perc

Rendezte: Jason Reitman

Szereplők: George Clooney, Vera Farmiga, Anna Kendrick, Jason Bateman, Tamala Jones, Chris Lowell

Forgalmazó: UIP-Duna Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."