Filmkritika

Giallo

Csiger Ádám kritikája
2010. január 16. 16:32

A giallo az olasz nyelvben a sárga színt jelenti, de filmes kontextusban a sárga fedelű ponyva-krimikről elnevezett véres-erotikus olasz horror-thrillereket értik alatta. A giallo-k annyiban különböznek a szokásos thrillerektől, hogy ahol csak lehet, sokkoló horror-jelenetekkel operálnak, emellett e megnevezés jellegzetesen olasz filmeket jelöl, hiszen Brian De Palmát sem tartják giallo-rendezőnek, pedig thrillerei bővelkednek a véres effektusokban.

A műfajt Mario Bava teremtette meg az 1963-as A lány, aki túl sokat tudott-al, elsősorban Hitchcock hatására. A giallo hatása óriása volt, nagyrészt innen indult a töretlen népszerűségnek örvendő amerikai slasher, hiszen John Carpenter főleg innen merítette a Halloween-t. A zsánerből azonban nem Mario Bava, hanem ifjú padawanja, Dario Argento hozta ki a maximumot.

Dario Argento filmkritikusként és forgatókönyvíróként kezdte filmes pályáját, például társíróként jegyzi Sergio Leone klasszikusát, a Volt egyszer egy vadnyugatot. Első filmje, a Bava stílusában rendezett A kristálytollú madár óriási nemzetközi siker lett, Argento pedig egycsapásra ünnepelt sztár-rendezővé vált. Ettől kezdve szinte korlátlan alkotói szabadságot élvezett, nagy költségvetésből forgathatott olyan alkotótársakkal, mint Mario Bava és George A. Romero. Filmjeinek zenéit Ennio Morricone, Pino Donaggio és a Claudio Simonetti fémjelezte Goblin szerezte, játszott nála David Hemmings (Nagyítás), Donald Pleasence (Halloween, Dracula), Jennifer Connelly (Rekviem egy álomért) és Harvey Keitel (sőt, a halhatatlan Bud Spencer is).

Dario Argento és köztem csak a költségvetés a különbség”- minden ténynél jobban mesél a rendezőről az életében kevésbé sikeres, de ma már kollégájához hasonló rajongással övezett Lucio Fulci elhíresült mondása. Argento-nak azonban nem szállt a fejébe a hirtelen jött siker; A kristálytollú madár és társasi csak bemelegítésnek számítottak a minden ízében tökéletes Profondo Rosso előtt, amit a valaha készített legjobb giallo-nak tartanak. Argento azonban még ezt is tudta überelni természetfeletti art-horror tripjével, a trilógiát indító Suspiriával, amit sokan a legjobb európai horrorfilmnek tartanak. Természetesen ennyi remekmű után csak hanyatlás következhet, de Argento a Suspiria után még négy kiváló filmmel rukkolt elő (Tenebre, Phenomena, Opera, Két gonosz szem), mielőtt leszálló ágba került volna.

Az utóbbi két évtizedben Argento jobbára balul sikerült filmeket készített, amikben rendszeresen főszerepet adott fogszabályzásra szoruló és látványosan tehetségtelen lányának, Asia Argento-nak. Argento adott néha életjelet magáról, például a 2001-es Álmatlanul-al vagy a Masters of Horror antológia két legjobb epizódjával. 2007-ben a három anya-trilógia záró darabja, a Könnyek anyja ismét csalódást okozott, így annál nagyobb várakozás övezte Argento következő “vissza a kezdetekhez” filmjét, a 2009-es Giallo-t.

A Giallo sztorija - meglepő módon - tipikus giallo-történet. Linda (Emanuelle Seigner) nővéréhez érkezik Olaszországba, de miután Celine nem érkezik meg találkozójukra, felkeresi Enzo Avolfi nyomozót (Adrien Brody), akinek erős a gyanúja, hogy egy gyönyörű nőkre utazó, a környéket rettegésben tartó sorozatgyilkos keze van a dologban. A páros nyomozni kezd a gyilkos után, akit egyik áldozata utolsó szavaival “Sárgának” nevez.

A Giallo cím tehát egyszerre utal a film zsánerére és a gyilkos személyére, de az alkotók ezzel ki is fogytak a jó ötletekből. Miért is szerethetőek a giallo-k? A csavaros sztoriért, a gyönyörű nőkért, a vörösben úszó, szokatlan beállításokért és a perverz precizitással kidolgozott gyilkosság-jelenetekért. Az utóbbi talán rosszul hangzik, de a horrorban a legborzalmasabbat kell ábrázolni, aminek a legkézenfekvőbb formája az erőszakos halál részletes ábrázolása.

A Giallo legfőbb hibája e szempontból az, hogy túl kevés szereplőt mozgat, vagyis körülbelül annyira izgalmas, mint egy kétszereplős katasztrófafilm, ahol a néző mérget vehet rá, hogy a karakterek legalább a film végéig életben maradnak. Nem lenne baj, hogy minimális a “body count”, de Argento nem a sejtetés, hanem a megmutatás mestere. A rendezőnek mindig is megvolt a tehetsége és a lehetőségei ahhoz, hogy semmit ne kelljen a néző képzeletére bíznia, de az idén hetvenedik életévét betöltő Argento ezúttal szívbajosnak bizonyult az igazán rázós jelenetekhez.

Mivel veszik hát rá a nézőt az alkotók, hogy végigülje a filmet? A gyilkos kilétének kérdésével biztosan nem, hiszen azt hamar felfedik, ráadásul a karikaturisztikus “Sárga” felbukkanása heveny röhögőgörcsöt válhat ki a nézőből, ami nem túl előnyös egy horror-thriller esetében. Egy Quasimodo-szerű, testileg-lelkileg torz, minden szépet elpusztítani akaró gyilkos-karakter nehezen vehető komolyan 2009 környékén, ráadásul az alkotók mintha azon mesterkednének, hogy a néző szimpatizáljon ezzel a párját ritkítóan szánalmas mumussal.

Ha nem kérdés a gyilkos kiléte, akkor marad a suspense. Elvileg az teremtene feszültséget, hogy a nyomozó és partnere megtalálják-e a gyilkost, mielőtt az végezne aktuális áldozatával, vagyis a hősnő testvérével. A kiszabadítandó hercegnő azonban folyamatosan csúfolja szegény torzszülött fogvatartóját, vagyis vagy gonosz, vagy pedig veszélyesen ostoba, így a néző aligha fog érte aggódni. E mentőakció legalább alibi lehetne egy fordulatos nyomozáshoz, de sajnos a detektív-szál sem tartogat izgalmakat. A váratlan fordulatok hiányoznak, van viszont rengeteg üresjárat, például teljesen céltalan flashbacket szakítják meg az álmosítóan egyhangú nyomozást.

Amikor éppen nem a hóbortos sorozatgyilkos hétköznapjaiba nyerünk bepillantást, a
nyomozó és a “túl sokat tudó” lány teljességgel működésképtelen párosa tölti ki a játékidőt. A filmben még minimális erotika sincs, ami szomorú újdonságnak számít Argento-nál. A nyomozó és a lány kapcsolatában semmi érzelmi töltet nem érzékelhető (“egymásnak születtek” hangulatról nem is beszélve), amiben a dögunalmas Brody mellett komoly szerepet játszik a hősnőt alakító Emanuelle Seigner. Argento előszeretettel szerepeltetett maszkulin nőket “kereső” szerepben ( gondoljunk csak a Profondo Rosso szkanderpárbajára), de ezúttal kissé túlzásba esett. Legalább annak örülhetünk, hogy ezúttal nem az egyre rusnyább Asia Argento-t sózták ránk (nem sokon múlott, mivel Asia eredetileg játszott volna a filmben Ray Liotta és Vincent Gallo mellett, de végül mindhárman kiszálltak).

Az olasz giallo-t sosem a remek színészi játék miatt szerettük, de legalább az Oscar-díjas Adrien Brody-tól elvárható lett volna egy vállalható alakítás. Brody úgy gondolhatta, hogy attól lesz ő a következő Bogart, ha minden jelenetben legalább egyszer rágyújt. Az imdb.com szerint a gyilkost is maga Brody játssza Byron Diedra anagramma-álnéven, ami mindenképpen karrier-öngyilkosságot jelentene az egykor szebb napokat látott színésztől. Mondhatnánk, hogy egy jó színész nem tud feljavítani egy gyenge lábakon álló filmet, de Brody producerként is jegyzi a Giallo-t, és a pletykák szerint még ennél is nagyobb szerepet játszott a film kudarcában. Szívesen hasonlítanám Brody-t Eddie Murphy-hez, amint főnökösködve és több szerepben ripacskodva tönkrevágja egy tisztes rendező filmjét, de sajnos Argento is sáros ebben az ügyben. A direktor állítólag egy interjúban elmondta, hogy nincs megelégedve a producerek vágásával, ezért elhatárolódik a projekttől - ez újabb érv lehetne ártatlansága mellett, de a film nézése közben nem éreztem azt, hogy jobb vágással sokkal élvezhetőbb lehetett volna a Giallo.

Habár Argento neve is szerepel a forgatókönyvírók névsorában, az eredeti szkriptet Sean Keller és Jim Agnew írták, akik saját bevallásuk szerint kifejezetten Argento munkássága előtt akartak tisztelegni a Giallo-val, míg példaképük később került a rendezői székbe. Keller és Agnew szkriptjükkel annyit bizonyítottak, hogy az olasz horror nagy rajongóiként még tisztességesen másolni sem tudják az alapvető giallo-kat. Keller egy interjúban elmondta, hogy Hollywood hallani sem akart a forgatókönyvükről, ami ezúttal az amerikai filmmágnások jó ítélőképességét bizonyítja. A szkript egyetlen rejtélye az, hogy miért akarhatta bárki is filmen látni ezt a vacak sztorit, és hogyan jutottunk el Dario Argento megjelenéséig. Mindez némileg tisztázná Argento-t a gyengécske történet kiagyalásának vádja alól, de ő még véletlenül sem az a bérmunkás rendező, akinek nincs beleszólása a forgatókönyvbe.

Hiába a hangzatos cím, Argento a sok sebből vérző, de mégis szerethető Könnyek anyja után újra irányt tévesztett a Giallo megrendezésével. Pocsékul választott alapanyagot (mintha Robert Wise, A nap, amikor megállt a föld direktora akarta volna rendezni Ed Wood 9-es terv a világűrből-jét), és iparosként készítette el saját filmjeinek ötödrangú koppintását.

Argento-t sosem a forgatókönyvei miatt tartották nagyra, de (egyedül vagy társszerzővel írt) sztorijai mindig kellő teret engedtek neki ahhoz, hogy mozgóképre vihesse elborult rémálmait. Néhány perc erejéig még ez a lapos szkript is megadta a lehetőséget Argento-nak, hogy azt csinálja, amihez a legjobban ért, vagyis egyszerre gyönyörű és gyomorforgató horror-jeleneteket. Sajnos ezek nem tradicionális giallo-, hanem inkább Motel-jellegű kínzókamra-szcénák, de mégis ezek képezik Giallo értékesebb momentumait. Még mindig Argento csinálja a leggonoszabban gyönyörű női arcközelieket, amihez ideális alanyt talált az eddigi legszebb Argento-sikolykirálynőnek bizonyuló Elsa Pataky személyében. Sőt, a filmben látható látvány-effektusok jobbak, mint amit Argento-nál valaha láthattunk, hiszen a rendező sikerültebb filmjeinek véresebb jelenetei sem voltak igazán élethűek, pedig azokat a legjobb szakemberek (pl. Tom Savini) készítették. Noha Argento a Giallo-ban semmi újat nem mutat, a gond inkább azzal van, hogy önmagát sem utánozza elég meggyőzően.

Argento filmjeiben mindig is voltak már-már Ed Wood-i hibák, gyakran tűnhetett úgy, hogy a rendező a legjobb szakemberek segítségével sem tudja megfelelően kivitelezni grandiózus ötleteit. Ez Argento nagy művészi szabadságának lehet az átka; filmjeiben mindig minden úgy történt, ahogy ő akarta, vagyis amit ő nem tartott fontosnak, azzal más sem foglalkozott. Noha az olasz hitchcocknak nevezték, Argento mindig is álomszerű, a filmkészítés alapvető szabályait is áthágó,

valóság-illúzió létrehozását meg sem kísérelő filmeket készített, ellentétben Hitchcock húsbavágóan valósághű suspense-thrillereivel. Argento hibáinál azonban sokkal inkább filmjeinek szenzációs jeleneteire emlékszünk. A Giallo esetében a hibák megmaradtak, de a pazar jelenetekből rutinszerű, könnyen előállítható (de legalább nem CGI) gore lett, nem is beszélve az Argento-filmek jellegzetes zenei kíséretének teljes hiányától. Argento legendás, fekete kesztyűs kezeiből a korral elszállt az erő, és ezúttal még egy szem lekötözött nővel sem tudott megbirkózni. Persze a Giallo egy zseni kézjegyét magán viselve jóval többet ad egy átlagos mainstream horror-thrillernél, de aki Argento munkásságával akar megismerkedni, ezt a filmjét hagyja a legvégére.

Értékelés:

Giallo

Játékidő: 92 perc

Rendezte: Dario Argento

Szereplők: Adrien Brody, Elsa Pataky, Emmanuelle Seigner, Robert Miano, Silvia Spross, Byron Deidra, Lorenzo Pedrotti

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."