A PHP Error was encountered

Severity: Warning

Message: fopen(/var/lib/php/sessions/ci_sessionr0e5a8htdb3aljko6dpplkbovv2gt4sl): failed to open stream: No space left on device

Filename: drivers/Session_files_driver.php

Line Number: 172

Backtrace:

File: /var/www/moziplussz.hu/application/libraries/Ion_auth.php
Line: 91
Function: library

File: /var/www/moziplussz.hu/public/index.php
Line: 315
Function: require_once

A PHP Error was encountered

Severity: Warning

Message: session_start(): Failed to read session data: user (path: /var/lib/php/sessions)

Filename: Session/Session.php

Line Number: 143

Backtrace:

File: /var/www/moziplussz.hu/application/libraries/Ion_auth.php
Line: 91
Function: library

File: /var/www/moziplussz.hu/public/index.php
Line: 315
Function: require_once

Kritika: Avatar - Moziplussz.hu
Filmkritika

Avatar

Kovács Patrik kritikája
2009. december 24. 14:51

Tizenkét év hosszú idő, de a legnagyobb mesemondókra mindig érdemes várni: rozsdás krónikájukat ugyanott lapozzák fel, ahol előzőleg lezárták. James Cameron azért tudott berobbanni közéjük, mert bravúrosan érti a populáris mozikultúra érzékeny ábécéjét. Viszonylag kevés darabot számláló rendezői életműve zseniálisan hangolja össze a forradalmi technikát a folklór-egyszerűségű elbeszélői modorral. Az Avatarral Cameron kitartóan evez tovább az innovatív látványt nyújtó monstrék farvizén. Számítása ugyanúgy célba talált, mint a Titanic elsüllyesztése: zsongó popcornhisztéria, közhelyektől szagló szalagcímek („minden idők legdrágább filmje”) és vidáman csilingelő kasszák övezték az évtizedes barkácsolás hivalkodóan 3D-be öltöztetett gyümölcsét.

Pedig nincs is arra szüksége; az Avatar enélkül is grandiózus, ha nem is bibliai méretű vízválasztója a CGI-történetnek. Viszont ami a legmarkánsabb erénye a filmnek, az egyben jelzésértékű mozitörténeti stigmája is: Cameron frázisos archetípusokból pumpált füstszerű cselekményt vibráló csodagyermekébe. És hát a füst villámgyorsan elpárolog a nézői tudatban. Helyette viszont megkapjuk azt az ajándékot, hogy nem nekünk kell befurakodnunk magunkat a film légkörébe, hanem a túlhevített látványköltészet veri le a percepciós zátonyok bilincseit, és a fantázia leömlik ránk a vászonról. A medialitás fáradt konvenciója szolgaian olvad fel Pandora buján hívogató dzsungelében.

Persze ez önmagában kevés lenne, hiszen Cameron a ’90-es évek több mamutfilmjének (Terminátor 2, Titanic) demonstratív vizualitásáért felelt már. Az Avatar hű maradt a készítők elvárásaihoz: tökéletesen meghálálta a 400 milliós rekord-büdzsét, és megnyitotta a komputeranimált blockbuster következő fázisának zsilipjeit. Ha Lucas fénykardjainak sistergő zümmögése, Spielberg dinoszauruszainak felüvöltése, vagy a Wachowski-fivérek gépuralmú disztópiája befolyásolták a képiséghez való kollektív nézői viszonyulást, akkor az Avatar szinte ledózerolja a képiség fogalmát. Cameron legalábbis megkísérli a mozitechnika közvetítőszerepének felszámolását. Az Avatarban nemcsak a valóság fototechnikai másolatát érzékeljük, hanem belefeledkezünk egy fiktív bolygó kívánatos játszóterébe. Ha New York betonszürke utcáinak zsizsegő forgatagával kellene „azonosulnunk”, talán nem éreznénk benne ennyi kihívást, de az Avatar Pandorája csábító, mint Fritz Lang Metropolisának fölényes gépvilága a benne lakók számára.

A rendező nemcsak hevenyészve ragasztott össze egy élő-lélegző makroklímát, de eléri, hogy az absztrakt fantáziát az érzékek nyelvével ízlelgessük. Pandora az óriási vadállatoktól kezdve a meredek hegyszirteken és szélben békésen lengedező páfrányokon keresztül az utolsó fűszálig tökéletesen hazudja a valóságot. Amikor a kutatócsoport helikoptere először leszáll a dzsungelben, a kavargó növényzet hatására a székünkben ülve mi is dideregni kezdünk. Ha Jake Sully egy szikláról a mélybe veti magát, akkor a gyomrunk fog kavarogni, mert úgy érezzük, mi is zuhanunk. A bennszülöttek által meg-meglovagolt őslények hártyás szárnyai szélrázta vitorlákként csapódnak az arcunkba, és ha ez még nem lenne elég, a tenger dühös morajlása elültetheti bennünk a víziszony csíráit is.

A N’avik megjelenítése, ha nem is mossa el az élő- és az animált szereplők közti szenzuális különbséget (mint ahogy azt sokan váltig állítják), Robert Zemeckis csalóka, esetlen animációs ügyeskedéseihez (Beowulf, Karácsonyi ének) képest hiperrealisztikus. Érzelmi reakcióik, mozgáskultúrájuk látványa legalább akkora csodálatot kelt, mint a hóbortos Yoda mester első jelenése A Birodalom visszavágban. Plasztikus fizikumuk, élettelien sárgás szempárjaik már most egy új látványtechnikai korszak státuszszimbólumai lehetnek. Emellett külön öröm, hogy az Avatar első háromnegyedében jószerivel nem is látunk fegyveres konfliktust. Cameron gyakorlottan kerüli el a mohó vadászösztön kísértését. Nem vidámpark-hangulatú rombolás-maratonra vállalkozik, mint Roland Emmerich a 2012-vel, vagy Michael Bay a Transformersszel, és igazából csak a fináléba tombolja be magát a vadászgépek, rakéták, gépfegyverek, mérgezett nyilak és felbőszült erdei állatok cikázó szimfóniája. Ez a bő 20 perc elég is arra, hogy az empatikusabbak – gyomorkavarodás és víziszony után – még maguk alá is szarjanak a fülük mellett süvítő lövedékektől és a gyilkos nyílesőtől.

Sajnos azonban beszédes, hogy laikustól kritikusig mindenki a Pocahontas és a Farkasokkal táncoló összevágott mixtúrájaként definiálja az Avatar történetét. Való igaz, Cameron hajtogathatja napestig, hogy Pandora bolygóját hosszú évek izzadságos munkájával varázsolta elénk, ha a cselekmény egyáltalán nem tartalmaz eredeti hangütést. A rendező ezúttal megelégedett annyival, hogy összegereblyézze a mozifolklór néhány ronggyá koptatott archetipikus mese-szegmensét (két kultúra romantikus oppozíciója, tiltott szerelem, skrupulózus határhelyzet-élmény), és rápakolja a látványtechnika szédítő hullámvasútjára. Félreértés ne essék: Cameron történetei eddig sem jelentettek göröngyös akadálypályát a nézői hipotézisalkotás előtt. Ám míg a Terminátorban gondosan balanszírozott a kibernetikus világégés látomása és a történet populárfilozófiai vetülete között, addig a Titanicban ügyesen ötvözte a tömegkatasztrófát a giccsbe hajló melodrámával. Az Avatar epikája viszont ősmotívumok gyűjtőtölcsére.

Hogy Cameron mégsem bukik hasra a magabiztosan saját lába elé vetett banánhéjon, az kizárólag rutinjának köszönhető. Nem árasztja el tömény sziruppal a néhol csikorgó elbeszélést: Jake és Neytiri szerelme is csupán egyetlen nyúlfarknyi szekvenciában éri el csúcspontját, majd fokozatosan kiürül a cselekmény homlokteréből. Emellett a néhol egészen frappáns párbeszédek, valamint a kezdeti vázlatosságuk ellenére idővel megélénkülő karakterek (Stephen Lang militarista vadbarma és Sigourney Weaver humánus kutatója aranyat érnek) is „finomhangolják” a sztori végsőkig kiszámítható menetrendjét. Blazírt sóhajtozásunk ellenére végül úgy állunk fel székünkből, hogy ugyan szájbarágós üzenetekkel (ásványkincsekért gyilkoló hadsereg, N’avikként reinkarnálódó “indiánok” hősies ellenállása) és pókhálós toposzokkal tömték tele a fejünk, a viseltes filmnarrációs hagyományok páclevéből mégis olyan elbeszélés sült ki, amely szolid feszültség-ökonómiájával és nyálmentesen zsebre vágható tanulságával nyomokban egyenesen megindító is tud lenni.

Talán mégis felmerülhet a kérdés, merre tart a CGI-mozi jövője. Vajon megint attrakció lesz a mozgókép, mint a huszadik század hajnalán, az élmény alapja pedig puszta szomatikus ingercsere? Amíg a Cameron-féle mesemondók úgy tudják visszaemészteni a matuzsálemkorú ősregéket, hogy azok a rájuk nehezedő vizuális forgatagban is megdolgozzák a könnyzacskóinkat, addig ilyen kérdésnek itt – úgy érzem – nincs helye.

Értékelés:

Avatar

Játékidő: 120 perc

Rendezte: James Cameron

Szereplők: Sam Worthington, Sigourney Weaver, Michelle Rodriguez, Giovanni Ribisi, Joel Moore

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

hannibal
#5, 2010-02-22 14:23:27

Még csak annyit, hogy miért használjak feleslegesen trágár szavakat, amikor nem a kocsmában vagyok, kedves budapestnite? Tudom, hogy a nethuligán mentalitás sokaknál már-már alternatív életstílus, de elmondom neked, hogy csak azért, mert annyi eszetek van, mint egy molylepkének. Lehet, hogy ez a szöveg másutt igen nagy prosperitást élvez, de az a kocsma lesz, picim, és nem ez az oldal.

Bocsánatot kérek mindenki mástól is ezért a rövid, de annál szükségesebb helyreigazításért, én fájlalom leginkább, hogy mostanában minden kommentmezőt elárasztanak a hasonló rokkantak.

hannibal
#4, 2010-02-21 23:57:19

Te aztán kultúrember vagy, kedves budapestnite. Saját magadról állítottál most ki bizonyítványt, és akaratlanul is engem igazoltál. Ezek után eláshatod magad nyugodtan.

nickysantoro
#3, 2010-01-17 13:58:40

:D

tufee
#2, 2010-01-10 22:02:32

Kerüljük a személyeskedéseket, kérem.

budapestnite
#1, 2010-01-10 02:05:31

“...Cameron frázisos archetípusokból pumpált füstszerű cselekményt vibráló csodagyermekébe.”
(???)
Nagyon szánalmas kritika, hamarabb ásnám el magam a helyedben, minthogy egy ilyen 4 csillagos kritikát merjek írni egy ilyen MŰALKOTÁS-ról…
***** ***ád

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."