Szomjúság

Park Chan-wook, Dél-Korea egyik legendás rendezője Evil Live munkacímen kezdte forgatni vámpíros horrorját, amit végül a Szomjúság (Bakjwi, azaz denevér) címen mutattak be 2009 április 30.-án. A Bosszú-trilógiával ismertté vált rendező már korábban is belekóstolt a zsánerbe a Three… Extremes szkeccsfilm Cut címre keresztelt epizódjával, ahol még egy apró kis utalást is elrejtett a következő horrorfilmjére. Park Chan-wook viszonya a horror műfajához érdekes sztori; a rendező saját bevallása szerint egy időben rengeteg horrorfilmet nézett egy apró televízión, de mire megengedhetett magának egy drágább és nagyobb készüléket, hamar rájött, hogy túl ijedős a horrorhoz. Egy másik alkalommal a rendező a legnagyobb, horrorfilmeket nézni képtelen horror-rajongónak nevezte magát. Akárhogy is, Park Chan-wook nem horror-besorolású filmjei is megtalálták az utat a zsánerbe; a világ másik végén Eli Roth sikerfilmjére, a Motelre legalábbis komoly hatással volt a rendező munkássága.

A Zola Thérése Raquin c. regénye ihlette történet főhőse egy fiatal katolikus pap (Kang-ho Song), aki önkéntesen részt vesz egy orvosi kísérletben, ami véletlenül vámpírrá változtatja. Hősünknek nem csak vérszívő-mivoltát kell összeegyeztetnie vallásával, de vonzódni kezd egy férjes asszonyhoz (Ok-Bin Kim) is.

Park Chan-wook jobb kifejezés híján romantikus vámpírfilmnek nevezte saját alkotását. Természetesen az Alkonyat után már senki nem kapja fel a fejét ezen a párosításon, de a rendező állítása szerint filmje nem hasonlít a többi ilyen jellegű (Interjú a vámpírral, Bram Stoker’s Drakula) darabra. Mondanom sem kell, a Park Chan-wook film-véleményét a vámpír-mítoszról nem csak a műfaj és a rendező rajongói várták epekedve.

A napjainkban talán legnagyobb virágzását élő, komoly irodalmi múltra visszatekintő vámpírfilm szinte egyidős a filmművészettel, és általánosságban elmondható, hogy e zsáner rendkívül sokszínű és gyakran remek filmeket számlál. A műfaj remekműveit olyan rendezők jegyzik, mint F.W. Murnau, Werner Herzog, Francis Ford Coppola, George A. Romero, Roman Polanski vagy Robert Rodriguez. A Bram Stoker adaptációk (a Lugosi Béla nevével fémjelzett 1931-es Drakula, és a felmérhetetlen hatású Murnau-féle Nosferatu) után láthattunk realista vámpírfilmet (Martin), romantikus vámpírfilmet (John Badham: Dracula), akció-vámpírfilmet (A Penge-trilógia), poprock-vámpírfilmet (A kárhozottak királynője), drogfilm-vámpírfilmet (Menekülés a pokolból), meleg melodráma-vámpírfilmet (Interjú a vámpírral), western-vámpírfilmet (Vámpírok, Alkonytájt), vámpír-vígjátékot (A vámpírok bálja), erotikus vámpírfilmet (Vampiros Lesbos), retró-vámpírfilmet (Coppola: Bram Stoker’s Dracula) és még lehetne sorolni.

Az természetesen benne sem volt a pakliban, hogy Park Chan-wook egy sablonos vámpírfilmet csináljon. A Szomjúság leginkább a mítoszromboló vámpírfilmek közé tartozik, Penge és Martin társaságában. Ismét elfelejthetjük, amit a moziban láttunk; a vámpírok ezúttal sem tartanak az olyan divatjamúlt gótikus cuccoktól, mint a kereszt, a tükör, a fokhagyma vagy a szenteltvíz. A Szomjúság hőse kevés vámpír-tulajdonságot örökölt meg őseitől: nem bírja a napfényt, vérszomj gyötri, gyorsan regenerálódik, valamint emberfeletti érzékeket és erőt kap. Míg manapság a sebezhető vámpír a divat (pl. True Blood), Park Chan-wook főleg az utóbbi kettőre helyez komoly hangsúlyt, mintegy képregényes szuperhősként értelmezve a vámpír figuráját. Egy átlagos, szürke férfi egy véletlen baleset után szuperképességeket kap, illetve ő az egyetlen ember, a legyőzi a vírust, ami mindenki mást megölt: a Pókembertől a Sebezhetetlenig rengeteg szuperhősfilmben láthattuk már hasonlót. A rendező hőse érzékeinek kiélesedését is úgy mutatja be, hogy a nézőnek rögtön a Pókember juthat eszébe. Mintha Drakula és Batman keveredne a pap karakterében: (a vámpírfilmek között egyébként találunk Batman vs. Dracula filmet is) hősünk macsós látogatást tesz szerelménél, akit aztán testi erejének fitogtatásával vesz le a lábáról (lámpaoszlopot tör szét puszta kézzel, superman-módra repülni viszi a lány, majd pókemberként ugrándozik a háztetőkön), de mindeközben a jó oldalt szolgálva harcol “sötét” énjével.

A film megtekintése közben a nézőnek rengeteg korábbi szuperhős-képregényfilm jellegű mozi beugorhat, (hősünk külsőre Darkmanra hajaz, és Robotzsaruhoz hasonlóan tér vissza a halálból a film elején) de nézzük, mi a helyzet a horror műfajával! Hősünk szörnyeteggé válása legalább annyira horror-os, mint szuperhősös; a lassanként átváltozó főhős David Cronenberg A légy c. filmjét idézi, míg a katolikus pap és a vámpír egy személyben a tökéletes Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Míg a legtöbb vámpírfilmben a vérszopók antagonistaként jelennek meg, a Szomjúság vámpírizmusa inkább a farkasember-filmekre hasonlít, ami a sötét oldalával viaskodó, embertársaira veszélyt jelentő, és emiatt gyötrődő hőst illeti. A vámpírfilmek közül keveset idéz meg a Szomjúság, pláne Coppola retrospektív vámpírmozijához képest. Habár Park Chan-wook ellenkező véleményen van, szerintem a Szomjúság a vámpír-szerelem és a vámpír-lét ábrázolásában mutat hasonlóságot az Interjú a vámpírral-al és a Coppola-féle Drakulával (utóbbira például az a jelenet is emlékeztet, amikor vámpírunk titokban vért nyal).

A film tehát szuperhős-horrorként nyit, de aztán átmegy egy kamasz-szerelem történetébe. Hősünk felnőtté válik; elveszti idealizmusát, megismeri a testi szerelmet (mint néhány elődje, e film is a szexszel hozza összefüggésbe vérszopást), és meggyarapodott erejét felfedezve igyekszik kiragadni tehetetlen szerelmét annak banális és nyomorúságos életéből, pedig ez sem papi tisztségével, sem vérszopó-mivoltával nem összeegyeztethető. Nem kell sokat várni a következő váltásra; a románc melodrámába, a szuperhős-horror Gyilkos vagyok-szerű noirba megy át, legvégül pedig hősünk már Frankensteinként megteremtett szörnyetegétől próbálja megóvni a világot.

Habár Park Chan-wook nyilvánvalóan tudatában volt a műfaji elvárásoknak (a film egy jelenetében horrorfilmet néznek a Tv-ben), a film sokkal inkább működik szerelmi történetként, mint horrorként. A Szomjúság nem azért gyenge horrorfilmként, mert nem sablonos ijesztgetős film, hanem mert egyszerűen nem operál (rosszindulattal: sikertelenül operál) horror-hatásokkal, vagyis alig törekszik bármiféle “horror” kiváltására.

A vámpírfilm csak a csomagolás; ahogy a filmbeli vámpíroknak nincsenek vérszívó agyaraik, úgy a nézőben is ritkán tudatosul, hogy vámpírfilmet lát. A vámpírizmus leginkább egy olyan vonatkozásban nyer értelmet, ami nem válik uralkodóvá a filmben, mégpedig a film vallás-kritikájában. Ahogyan John Carpenter Vámpírok c. filmjében, itt is az egyház szüli meg a gonoszt, és a vámpírizmus a továbbiakban leginkább a hős saját vallásának tanításaival való összeütközésének metaforájaként jelenik meg. Szerencsére a rendező nem vitte túlzásba a film ezen oldalát, mindössze bűnnel édesítette meg szerelmi történetét.

Horror helyett viszont kapunk egy szinte tökéletes szerelmi történetet, ahol a tragikus románc összes stádiuma remekül van ábrázolva. A részben szuperhős, részben szörnyeteg szerelmesek története végül egy “nemek harca”-sztorivá válik. Míg a vámpírrá lett pap igyekszik emberként uralkodni az ösztönein, addig a nő a csábításnak engedve éjszakai ragadozóvá válik.

Elmondhatjuk, hogy Park Chan-wook azon szándéka, hogy romantikus vámpírfilmet csináltjon, sikeresnek mondható. Ezen túl azonban a Szomjúság több sebből vérzik, ami még akkor is baj, ha történetesen vámpírfilmről van szó. Park Chan-wook valóban túl ijedősnek bizonyult a horrorhoz;
filmje nem igazán vehető komolyan műfaji szempontból, és a humora sem elég jó ahhoz, hogy nem komolyan veendő horrorként tekintsünk rá. Szuperhős-sztoriként a film ereje kimerül nagy ugrálásokban és súlyemelő-bemutatókban. A Szomjúság romantikus filmnek túlságosan zavarbaejtő és kusza, botrányfilmnek messze nem elég bátor, ráadásul legrosszabb pillanatai egy szappanopera színvonalát hozzák. Az irányváltások nem igazán tesznek jót a történetnek, izgalmas fordulatokról és feszültségről pedig végképp nem beszélhetünk a Szomjúság esetében. Sajnos a filmet megnézni alig jobb, mint elmesélve hallani a sztoriját. A forgatókönyv filmre vitele kevés kreativitással és sok béna CGI-al történt. A Park Chan-wook filmjeiben megszokott remek képi világ és zene ezúttal unalmasan hat, a film pedig sokkal nézhetőbb lenne fél órával rövidebben. Amikor Park Chan-wook véletlenül csinál valami gyönyörűt, gyorsan elrontja, gondoljunk csak a záró jelenetet borzasztóan giccsessé tevő, tengerből kiugráló bálnákra. A Bosszú Ura és az Oldboy elemi ereje után csalódás a Szomjúság, ami különösen azért fájó, mert a horror műfaja komoly teret engedett volna a rendezőnek arra, hogy korábbi munkáinál is extrémebb filmet készítsen. Míg az említett két bosszúfilm még amerikai filmesekre is azonnali hatást gyakorolt, addig a Szomjúság egyedisége és Cannes-i díja ellenére is könnyen felejthető film lett, amit valószínűleg nem sokan fognak utánozni.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!