Filmkritika

Franklyn

Szilvási Krisztián kritikája
2009. december 22. 13:02

A valóság és fantázia elütő határmezsgyéjén létező történetek pontosan azt használják fel a film, mint művészeti ág szélesre kitárt eszköztárából, amely egyedivé teszi ezt az alkotási formát. A látványt. Amely egyszerre képzeletet generál és valósít meg; hétköznapit és attól elrugaszkodót önt képekbe. Olyan vizuális masszával vetíti elénk a mondanivalóját, amelyre más nem lenne képes. Csoda-e, ha ez a koncepció örökérvényűen népszerű, és úgy nyúlnak eszközéhez például egy fantáziafilm megvalósításakor, mint egy homlokegyenest más attitűdöt hordozó dráma esetében. Példák felsorolásával nem múlatom az időt, úgyis nyilvánvaló. A Franklyn is efféle valóság-fantázia szembeállítást felhasználó koncepcióhoz nyúl, amikor annak elmesélésére törekszik, az emberek előre nem látott sorsuk folyamán hogyan kapcsolódnak ismeretlenül is egymáshoz, és mekkora erejű hatással képesek lenni a másik életére.

Könnyen félrevitt volna, ha bedőlök a kezdésnek (úgy, mint atmoszféra, stílus és karakterisztika), de a jelenbe (ami itt egyenlő a valósággal) átugró folytatás szerencsére gondoskodott arról, hogy nem a Vidocq édestestvérével fogok farkasszemet nézni. Amely elég sok szempontból sajnálatos, de mondjuk más lapra is tartozik. Mert a Franklyn nem nyomozós fantázia-krimi, bosszúmese, hanem egy puszta (puszta nem egyenlő egyszerű, jelentéktelen) emberi dráma. Sőt, még csak az sem kell, hogy emberi, mert ugyan mi más lehetne? Dráma. A fantáziabirodalom azért cseng ugyanis hamisan, mert csak egyetlen beteg pszichében létezik. A többiek a realitás talaján próbálják feldolgozni lelki sérelmeiket, sérüléseiket. Talán emiatt is akkora a diszharmónia a filmben, de erről később. Előbb nézzük a sztorit.

Szívesen mondanám, hogy káprázatos a történet, de sajnos nem tudom. Mert ha az lenne, a valódi és fantáziavilág vetélkedése, egymásba tűnése sokkal feszesebben érvényesülne, ezáltal tempót, ritmust adna a Franklynnek. De nem ad. Három szál csordogál egymást váltva, a mese-univerzum pedig csupán az egyik történet-vonulat feltupírozása. Mert azt is csupasszá téve maradna ténylegesen egy alacsony rezgésszámú dráma. Megjegyzem, akkor bizonyára nagyobbat is ütne a film. Szóval Peter Esser a fiát várja, majd keresi. Aki valamiféle elmegyógyintézetben kezelt exkatona. Jonathan Preest a keresett fiú, aki egészen más világban él (pszichés állapotban leledzik). A jóképű harmincas Milo-t esküvője előtt sokkolta menyasszonya, aki lelépett. Persze ő is visszanyúl egy gyerekkori kitalált barátnőhöz, csak hogy a képletbe még sikeresebben belerondítson. Végül a szintén sérült Emilia próbálja művészetté nemesíteni az apai sokkot feldolgozni képtelen lelkiállapotában elkövetett (megtervezett) öngyilkossági próbálkozásait. Szép csapat.

Ők fognak az egésznek a végén egymásba futni, a rossz(?) (Jonathan) elpusztul, a jók(?) egymásra találnak. Drámaiságnak nincsen híján a Franklyn, csakhogy a mélységbe képtelen a nézőt beletaszítani. Egyszerűen nem jön át egyetlen szenvedésfaktor sem a képernyőn, ezért tűnik sterilnek az egész cselekmény. Következetlen az egyes történetszálak közötti váltás úgy időben, mint az érzelmi és izgalmi görbét tekintve; a valóság és a fantázia világába történő be- és kilépés pedig csak nem akar rátalálni az ideális kapcsológombra. Olybá tűnt nekem, mintha az író-rendező Gerald McMorrow a trendinek és népszerűnek vélt fantasy eszközzsákot kívánta volna arra felhasználni, hogy története szebb színekbe kerüljön. Úgy értem, nagyobb hatással legyen a nézőre. De tévedett. Mert koncepciója éppen ellenkezőleg sült el. Egy példával elmondom, miért. Aki látta a Híd Terabtihia földjére című filmet, azt tapasztalhatta, hogy abban a drámában tökéletesen működött a fantáziavilág. Miért is? Mert a képzelet ott a filmbéli karakternek/karakterből szólt, míg a Franklyn esetében a csakcsupán a nézőnek. Csalogatónak, mézesmadzagnak. Nem Jonathan Preestnek. Mégis hogy tudnánk elmerülni egy fantáziavilágban, amelyet olyan valaki képzel a szemünk elé, akiről a világon semmit nem tudunk? McMorrow ezen az alapponton lépett kiszabadulhatatlan csapdába.

Nem mondom, hogy a Franklyn élvezhetetlen film, mert ez hazugság lenne. De hibás elgondolása és megvalósítása éppen a néző ellen hat, meg amúgy a szerkezetet rombolja. Míg például az Emiliát játszó Eva Green végtelenül kontúros egy felületes karakter bőrében, Sam Riley, mint Milo már gyengécske. A figura is, a játéka is. A maszkos Preest (Ryan Phillippe) nincs a vásznon, halovány árnyék, az apját alakító Bernard Hill viszont majdnem mélységet ad a lomha fiú-keresésnek. Ha McMorrow hagyja a fenébe a képzeletvilágot, és korrektebbül kidolgozza a karaktereket, nagyon jó kis kézzelfogható drámát csinálhatott volna. A film végi szálak összefutása igazi emocionális tűzijáték lehetett volna, és így tovább. A Franklynt a mélybe húzza a Köztes Városban történő tévelygés (szó szerint), emiatt csupán azt mondhatom, láttam valamit, amely erősen hajazott az élményre, ahelyett, hogy bennem vetítette volna le a ki nem bontott mélységeit. Végső soron szándéktalanul ugyan, de ezzel csalt csapdába engem, a nézőt.

Értékelés:

Franklyn

Játékidő: 98 perc

Rendezte: Gerald McMorrow

Szereplők: Ryan Phillippe, Eva Green, Bernard Hill, Sam Riley, Kika Markham

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."