Filmkritika

He Was A Quiet Man

Szilvási Krisztián kritikája
2009. december 13. 18:49

Azt hihetnénk, egy csendes ember nem kavar sok vizet. És tulajdonképpen többnyire nem is. Viszont, nagyon szélsőséges esetekben, előfordulhat, hogy ez az észrevétlenség, feltűnésmentesség, szürkeség mélyen fortyogó indulatokat rejt. Úgy, mint ahogyan egy látszólag nyugalomban lévő dezodort belülről feszít a nyomás. Mert ha egyszer ez az úgynevezett csendes (kis)ember megelégeli a neki kiosztott sorsot, és minden erejével kitűnni/észrevehetővé vágyik, elkezdi feszíteni ez az ambíció. Aztán ha mégsem sikerül neki, s ez a hiábavaló próbálkozás mélyen mérgező frusztációvá válik, a feszültség növekedni kezd benne. Addig-addig, mígnem egyszer már nincs hová “férnie”, és csak egyetlen “kiút” marad: a kitörés. Ha ez végül bekövetkezik, a közelállók értetlenül tárják szét a kezeiket: “I don’t understand. He was a quiet man…

A kisemberekről különben is kifizetődő filmet készíteni. Hogy miért? Hát mert a többségünk hasonló cipőben jár, mint ők. Vagy mi is félig-meddig elnyomottként (munka, társadalom, etcetera) létezünk, vagy hasonló személyiségbeli, önértékelési problémákkal küzdünk, mint ők. Azaz nagyszerűen bele tudjuk képzelni magunkat a helyükbe. Voilá: máris kész a figurával való azonosulás. A (Magyarországon eddig - és tán már sohasem - meg nem jelent) He Was A Quiet Man is erre épít, mégpedig egy valós(nak tűnő) szociológiai környezetbe (munkahely, élettér) helyezve hősét. Az egész kicsit emlékeztet engem a Michael Douglas játszotta Összeomlásra, ott is hasonló motivációk mentén borult ki a főhős. Frank A. Cappello filmje (akiről első blikkre gyakorlatilag semmit sem találtam a neten) gyanítom, hogy az író-rendező belső gondolataiból építkezik. Nem merem kijelenteni, hogy “önéletrajzi ihletésű” a film, mert ezt - jogosan - gyakorlatilag bármire rá lehet fogni, és különben sem ez a döntő. A döntő az, ahogyan a történetet mindannyiunk számára világosan és átélhetően tálalja.

Annyi elvonatkoztatást azért megenged Cappello, hogy hősét, az elismerésre vágyó Bob Maconel-t csak félig-meddig rajzolja konkrétra. Azzal, hogy beszélget a rovarokkal és a halakkal, kissé meseszerű benyomást kelt, holott teljesen magyarázható ez a képzelgésszerű párbeszéd. Ezzel egyszerre teszi rá kontúrosan, és veszi el róla a kezét Cappello. A film kőkemény és helyenként groteszk szatíraként indít, hogy aztán az atmoszférája finoman átmenjen sima iróniába, cinizmusba. Azt is mondhatnám, van benne minden, a lényeg, hogy ez a minden egyrészt szerves egységben áll a történettel, másrészt pedig ideálisan van összemosva. Az idő előrehaladtával leülni látszik a film, de azért okosan nyitva van hagyva a vég, értem ezalatt, hogy egyetlen percig sem lehet pontosan tudni, mi lesz a befejezés. S bár a fordulat engem annyira nem lepett meg, a happy end elmaradta örömmel töltött el. Nem azért, mert kárörvendtem a szerencsétlen, lúzer csendes emberen, hanem mert pontosan ez illett ehhez a történethez. Az igazságtalanság, a kilátástalanság, az “eleve elrendelés”.

Christian Slater szerintem nagyot alakít. Teljesen hiteles figurát nyújt Bob bőrében: a meghajlott testtartás, a behúzott nyak, a lefelé irányított tekintet mind mind az alárendeltség, a “kisemberség” nonverbális, testi kommunikációs megnyilvánulásai. Nemkülönben a külső jegyek: ormótlan szemüveg, kopaszodó hajzat (fejzet). Tipikus csinovnyik, a társadalom piciny fogaskere ő, akinek egyetlen funkciója van csak: a gépies, gondolkodás- és feltűnésmentes “működés”. Micsoda steril jellemzés, nem igaz? A He Was A Quiet Man tökéletesen leíró jellegű film, amely nem ás a probléma mélyére, de találóan és érzékletesen mutatja be azt a szociológiai szegmenst, amely a mai társadalom egyik rákfenéje. Vajon hány és hány ilyen szomorú, csendes és kiáltani akaró ember él közöttünk?

Értékelés:

He Was A Quiet Man

Játékidő: 95 perc

Rendezte: Frank A. Cappello

Szereplők: Christian Slater, Michael DeLuise, Jamison Jones, Anzu Lawson, John Gulager, Elisha Cuthbert

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."