Filmkritika

Griffin és Phoenix

Szilvási Krisztián kritikája
2007. november 25. 12:08

A halál nagyon bonyolult dolog. A halál nagyon egyszerű dolog. És minden más, amely a kettő szélsőség között van. A halálról nehéz beszélni. A halálról könnyű beszélni. És kész feszélyezettség, amely a kettő között van. Annyira hétköznapi dolog, amennyire csak lehet. Benne van minden matériában, minden időben és minden érzésben. Elmúlhatatlan. Pedig pont az ellenkezőjét jelenti.

A Griffin és Phoenix a halálról szól, ugyanakkor ritka életigenlő film. Minden pillanatában ott van a remény, illetve nem is a remény, hanem az, hogy: úgysem történik meg! Kizárt, hogy ez a fanyar, ám érző, roppant szimpatikus férfi, és ez a burkolt, de csupaszív lány halálos beteg legyen! Úgyis kiderül majd a végén, hogy van csoda (út, remény, hit) a gyógyulásra. Pedig nem derül ki. Griffin és Phoenix menthetetlenül meg fognak halni. És nem is utóbb, hanem (minél) előbb. Elkeserítő, szomorú, letaglózó. Ám szerencsére a végkicsengésben az élet felülmúlja a halált.

Igazi love story ez, amiben sok minden többlet benne van. Felmerül például a kérdés, hogy mi a vonzalom alapja? Talán a tudatalatti megérezte, hogy a másik is éppolyan elesett, kiábrándult, reménytelen, mint én? Hogy összefogással, közösen legyőzhető a halál? Vagy legalábbis nemesebbé, emberibbé, elviselhetővé tehető? Vajon valamiféle atavisztikus, nem tudott ösztönnel megérezhető az elmúlás? Ki tudja, mindenesetre az egymásratalálás szikraszerű villanással és intenzitással történt, az első benyomás mélyen (meg)érintette Griffin-t és Phoenix-et. Nemcsak sorsuk és végzetük, hanem az ÉLETÜK is egymásba fonódott - véglegesen (és végzetesen). Mi, ha nem ez a győzelem a halál felett?

Ed Stone filmje csak DVD-n jutott el Magyarországra, pedig okosan felépített, az élet és a halál harcának atmoszférájával telített, az érzelgősséget át nem lépő moziról van szó. A párbeszédek hiteles, zavart érzelmeket és szituációkat idéznek; a kulisszákban végig ott van az elmúlás “ígérete”; a drámaiság finoman hangolt, próbál intellektuális síkon maradni. Van a filmben egy különösen “szép” (már amennyire a halál ígérete szép lehet…) szimbólum, amely a két ember (közös) történetét nem is foglalhatná össze jobban: amikor Griffin és Phoenix az óratoronyban ölelkeznek, a kép pedig kívülről mutatja a tornyot - előtérben az óramutatókkal, háttérben, az üveg mögött kettejük sziluettjével. Ennél finomabban nem lehet érzékeltetni a közelgő halált.

Dermot Mulroney és Amanda Peet szerintem minden ponton összeillő párost alkotnak. Mulroney sajnos ritkán látható karakterszínész, akinél jobbat talán nem is lehetett volna találni Griffin szerepére. Arcának minden rezdülése a lemondásról, a halál közelségéről beszél, hogy aztán Phoenix-szel való megismerkedése után attitűdje a remény és a “még egyszer, utoljára, igazán” felé tolódjon el. Hitelesen követhető játékán a benne végbemenő folyamat annak minden aspektusával együtt. Amanda Peet sem olyan “szürke”, mint ahogy vártam. Korrektül elviszi a hátán azt a terhet, hogy meddő és halálos fiatal lányt kell alakítania. (Van ember különben, aki ebbe nem roppanna bele?) Kettejük között rendesen működik a viszony (értsd: elhihető), a vég-élet árnyékában túlságosan is szépen néznek ki együtt. Szerencsére. Komoly ütés a halálnak.

A film befejezése sem az elmúlást mutatja, bár jelzi, hogy már nagyon közel a vég. Hanem helyette pontosan az ellenkezőjét: a szeretet, az életet. És így van ez jól; ha kissé érzelgős is, mindenképpen a pozitív kicsengésre kell gondolni, hiszen a halállal szemben úgyis tehetetlen az ember. A Griffin és Phoenix szép film, nekem igaz film is olyan dolgokról, melyeket sokszor csak akkor veszünk észre, ha már nincs visszaút.

Értékelés:

Griffin és Phoenix

Játékidő: 102 perc

Rendezte: Ed Stone

Szereplők: Dermot Mulroney, Amanda Peet, Sarah Paulson, Blair Brown, Alison Elliott, Lois Smith

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."