Konyec - az utolsó csekk a pohárban

Mennyit mondogattuk gyerekkoromban ezt a szót. Na ja, akkor divatban volt, hiszen a szovjetek is itt állomásoztak még, na meg muszáj volt oroszórákkal is múlatni az időt. Aztán, ahogy nőttünk meg telt az idő, nagyjából feledésbe is merült ez az egykor népszerű szavajárás, miszerint “konyec filmá”, “konyec ende” ésatöbbi. Most pedig egy film címeként köszön vissza. Egy magyar film címeként. Ha nagyon tömören akarnék szólni róla, azt mondhatnám: lefordítva a címet, egyetlen betűvel hibádzik a dolog. Mert nem “vége”, hanem “Végre”!

A Konyec rendkívül bájos tragikomédia az elszaladt időről, a lefelé konyuló életről. Nagyon okosan felépített film, ugyanis szűken indít: beszűkült lehetőségek (ha vannak még egyáltalán); a csendes kis lakás fojtogató, merev falai; az “öreglét” szimbolikus mozgásszervi problémái. Lassú ez a világ, színtelen, rugalmatlan. De nemcsak színek, érzelmek, kötődések, még egymásba kapcsolódó pillantások sincsenek a két öreg főhős között. Ez a rajzolat aztán meglehetősen távol is tartja magától a nézőt, passzív szemlélődésre késztet csupán. Szerintem azonban szándékosan, hiszen attól a ponttól kezdve, hogy Hédi maradék büszkeségét is hajlandó feláldozni Emilért, elkezd tágulni a film.

A postarablás valami olyan büszkeséggel elkövetett cselekedet, amely egy pillanatig sem a fikció oldalát domborítja ki a történetnek. Lassanként jönnek elő a színek, az érzelmek; gyorsul a tempó, nyílik a világ; az időskori lét újult energiákkal törtetve válik emberlétté. Ujjongva fogjuk fel, hogy ez a két öreg ember a végletekig szereti egymást. Ekkor ránt magával a film, sodornak el a lehetőségek, és ugyan lassanként, de elemelkedünk a valóságtól. Nagyjából a film felétől érezzük úgy, hogy ez ténylegesen mese - de olyan mese, amelyet a valóság szül, és éppen ezért nem bántó, hanem hihető.

A két színész, Földi Teri és Keres Emil szenzációsan vannak benne a filmben! Nem sok aspektusa látszik a jellemüknek, de jobban élnek a kulisszák között, mint sok, kontúros karakter. Nincsenek mellékszereplők, csak ők vannak a vásznon. A rendőr Ági és Andor viszonyának az öregekkel való párhuzamra törekvése épp ezért túlzottan erőszakos, nem oda illő - hiszen nem említhetők egy dimenzióban. A két öreg mindent visz, s míg a film elején ők voltak a szürkék, az esetlenek, az elmosódottak, fokozatosan válnak színessé, “fürgévé” és határozott vonalúvá, hogy a világ száradjon el mellettük.

Van persze néhány dolog, amelyet nem odaillőnek tartok. Például azt a kubai figurát nem nagyon értem, hogy ki is ő, mit is keres ott. De ettől még nem romlik el a mese (vagy lehet, pont ettől erősödik?). A film vége úgyis jó, csak jó lehet! Az öregek csodás “megmenekülését” ragyogó ötlettől vezérelve nem lát(hat)juk a vásznon - így lépnek át a valóságból a mesébe, a “halálból” az életbe.

Nagyszerű, meglepetésszerűen jó film a Konyec, tele valódi érzelemmel, csodával, igazságossággal. S bár a cím valaminek a befejezését, lezárását sugallja, itt sokkal inkább az ellenkezőjéről van szó. Egy új és megérdemelt kezdetről. Reménytkeltő, hogy végül mindenki megláthatja a “maga tengerét”!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!