A Faun labirintusa

Tévelygés. Csakhogy nem materiális labirintusban, hanem érzelmeink útvesztőjében. Mindkettőben könnyen csap meg a kiúttalanság érzése, a reménytelenség szele, annak a dilemmája, hogy eldöntsük, melyik a rossz vagy melyik a jó irány. Mikor fordulunk arra az útra, amely kivezet bennünket (vagy éppen hogy be, nézőpont kérdése) a fényre. A sötétségből. Mert ugye egy labirintus csak sötét lehet? Vagy talán ez nem is annyira biztos?

Guillermo Del Toro manapság a népszerűség csúcsán sütkérezik. A Penge 2 és a Hellboy meghozta neki a széleskörű ismertséget, hogy A Faun labirintusával aztán a kritikusi elismertség tegye teljessé a sikert. Ez a Peter Jackson kinézetű, mexikói fickó - bár próbálkozott már régebben is, pl. a könnyen feledhető Mimic, a júdásfaj-jal - látszatra nagyon lazán kezeli a dolgokat, ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy zseniális rendező. Egyszerűen hibátlanul csinálja azt, amire felesküdött. Példa erre A Faun labirintusa, amely, annak ellenére, hogy két homolokegyenest különböző műfajt gyúr eggyé, nem tudna senki kezében több lenni.

A határvonal pedig nagyon de nagyon keskeny, penge-vastagságú csupán. Ahhoz, hogy ezen a “borderline”-on valaki hiteles tudjon maradni, óriási tehetség szükségeltetik. A Faun pofátlanul meredeken, mégis gond nélkül vált át történelmi drámából horrorisztikus mesébe, hogy a végén, a katarzis átélésekor elhagyja mind a horrort, mind pedig a valósághű kegyetlenséget. Ezért változik az összbenyomás szájíze giccsesen szomorúvá, és mégis hihetővé. (Valami hasonló hatással volt rám a Híd Terabithia földjére is.)

Azért furcsa a Faun, mert néha az a benyomása az embernek, hogy két filmet néz, nem is egyet! Gondoljunk bele, hogy mi történne, ha fognánk egyszer a kapitány harcát a gerillák ellen, másodszor pedig a kislány hercegnővé válási próbáit, és szétválogatnánk őket két mozivászonra, mint egy kupac vegyes szotyolát és tökmagot. Kapnánk két különálló, kerek egész(!) filmet, amely a másik jelenetei nélkül is sziklaszilárdan áll a lábán. Mi hát akkor a kapocs közöttük? Mi teszi őket így együtt, egy moziban hitelessé, egymást kölcsönösen feltételezővé?

Sokat töprengtem ezen, és azt hiszem, az érzelmek és a hit táján kell keresnünk a választ. A jóknak mindig van hitük, a rosszaknak többnyire csak akaratuk. És a hit természetesen erősebb, mégha nem ezen a világon is. Hit a békében, hit a szeretetben, hit a csodában. Lehet, hogy “csöpögős”, de én ebben érzem a kapcsot. Amit ezen a világon, kívül nem találsz meg, azt megleled egy kisebb, ugyanakkor sokkal nyitottabb univerzumban, magadban (benned). Nekem erről szól a Faun - könnyen lehet azonban, hogy mindenki másnak és másnak gondolja, saját egyénisége és gondolatvilága koordinátái mentén.

Del Toro, a rideg csodavilág mestere nagyot fordult két képregény(szerű) adaptáció és fikció után, de nagyon jól tette, hogy váltott, és mutatott valami olyat is, amely maradandóbb. Többszörösen jutalmazott filmjével, A Faun labirintusával minden eddiginél messzebb merészkedett a valóságba, ahol megmutatta, hogy a varázs csak akkor nem jön velünk, ha nem is akarjuk. Ha viszont hiszünk benne, népmesei igazságosságban részesedünk. Hát nem pofonegyszerű?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!