Szeretni bolondulásig

Audrey Tautou-nek sikerült teljes mértékben levetkőznie magát. Nem, nem kivetkőznie magából, mert akkor a celluloid mélyén megmaradna ugyanaz az Amélie, aki elvarázsolta a férfitársadalmat. Aki úgy bolondította magába a teremtés koronáit, hogy kiskutya módjára, lógó nyelvvel figyeltük ezt a bájos tündért, hogy-s-mint vezérli a jósors a ma gonosz, veszélyekkel terhes világában. De ennek vége! Ezek után már nem vágyunk annyira Tautou-re, sőt, én úgy vagyok vele, hogy ne vessen minket a véletlen egy kontinensre se! Ugyanis - ahogy arra már bevezető mondatomban céloztam - Audrey-Amélie a Szeretni bolondulásig című pszichothrillerben (!) meghalt, hogy a bájos teremtés bőrébe bújva maga az ördög kelljen ki belőle. Aki minden eszközzel (ismétlem: MINDEN ESZKÖZZEL) célja elérésére tör. Nos, köszönöm, ilyen nőre nekem nincs szükségem.

Szeretni bolondulásig már a műfajával felizgat. Csöpögős-giccses romantikus filmnek indul, amely nem átall aztán bátran drámai síkokra vonulni, hogy ereje végül egy pszichothriller feszültségében teljesedjék ki, magára húzván a fekete komédiák jellegzetes atmoszféráját. Még végigolvasni sem könnyű, nemhogy megvalósítani. De a film működik! Ez nagyrészt Laetitia Colombaninak köszönhető, aki nemcsak rendezőként jegyzi a filmet, hanem a forgatókönyvben is jelentős érdemei vannak. A ‘76-os születésű hölgy első komoly rendezése összeszedettségről árulkodik, és ez nagy szó annak tükrében, hogy milyen műfaji kavalkád egy filmbe való öntésére vállalkozott. És akkor a legfőbb erényét még nem is említettem a Szeretni bolondulásignak - a szerkezetét. A film olyan, mint két fogaskerék egymásba kapaszkodása. Az első félórában kapunk egy felvázolt sztorit Angélique szemszögéből, hogy aztán a történetet elölről kezdve megismerhessük Loic szemüvegén keresztül is. S így, megismerve a különös “szerelmi viszony” pro és kontra oldalát, válik világossá minden egyes tett, motiváció és következmény. A fogaskerék elkezd forogni, hogy őrlő fogai egy beteges lány álmai által vezérelve zúzzanak szét egy boldog házasságot.

színek játékával érzékelteti az Angélique-ben végbemenő érzelmi változásokat, érzelmi folyamatot. Már amikor persze jelen van Angélique a filmben, ugyanis az első félóra és utolsó (befejező) etap között nem is látjuk. De amikor őt látva is róla szól a film, akkor szinte felrobban a vászon a szélsőséges (és főleg diszharmóniát keltő) színektől. Szemet szúr a piros-vörös folytonos felbukkanása hol egy póló, szőnyeg, függöny, kanapé vagy akár lakkozott lábujjköröm képében. Ez Angélique “szerelmetes érzelme-iről” mesél nekünk. Ám ahogy az idő halad, és a diáklány lelkét (és persze tetteit) a harag kezdi irányítani, eltűnik a piros, hogy helyét átadja a hideg-kék színekben megtestesülő haragnak, dühnek, agressziónak. Az Angélique gondozására bízott virágok hervadni kezdenek, a meleg színek jéghidegbe fordulnak, a statikus képek dinamikus mozgásba váltanak, az egyenes nézőpontot felváltja a ferde perspektíva, és elkezdődik a terror - a szerelemért.

Remek szerkezetű film a Szeretni bolondulásig. Zökkenőmentesen illeszti össze a különböző műfajokat, feszültségfokozásával pedig eléri, hogy az izgalom és érdeklődés fennmarad az utolsó kockákig. Bár a befejezés erősen frusztráló (én meglehetősen dühöngtem azon, hogy az angyalarcú, ámde szociopata Audrey Tautou kisétál az elmeházból), ez is csak fekete komédia jellegét erősíti. Szóval szimultán betegesen bájos és viccesen idegesítő film a Szeretni bolondulásig. Valahol olyan, mint az élet. Hogy is mondta Angélique a film végén?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!