Iris - Szeretlek, emlékszel?

megkövessem Judi Dench-et! 1998-ban, a Szerel-mes Shakespeare-ben láttam először játszani (gyakorlatilag csak ücsörgött a trónszékén), amiért aztán a legjobb női mellékszerep-lőnek kijáró Oscarral jutalmazták. Én pedig “hülyegyerek” módjára felröhögtem, hogy abba a Maja-a-méhecske ruhába bugyolált öreg-asszony csak úgy (!) nyer egy Os-cart. Nos, azóta eltelt 5 év, s nekem volt szerencsém végigkísérni további pályafu-tását: Csokoládé, Kikötői hírek, Iris. És ezennel, 2004. január 26-án, ismeret-lenül is bocsánatot kérek Judi Dench-től! Ugyanis a ‘98 óta eltelt évek során (ki)fejlődött kritikai érzékem most arról mesél nekem, hogy Mrs. Dench az egyik legnagyobb élő női karakterszínész, akit életemben láttam. És - míg élek - nem fogom tudni eléggé szégyellni magam azért a bizonyos, hosszú évekkel eze-lőtti ostoba röhögésemért.

A gyakorlatilag újonc Richard Eyre rendezte, Iris Murdoch-ról szóló életrajzi mozinak súlya van. Nemcsak egy kivételes ”író- és gondolkodónő” életének utolsó szakaszát kíséri nyomon, hanem olyan (a látszattal ellentétben közel sem dekadens) életstílust-életszemléletet is felvázol, amely a kezünkbe teszi azt az antagonizmust feloldó kulcsot, hogyan éljünk bűneink tudatában erkölcsös (boldog) életet. Iris Murdoch azért “hajszolta” magát promiszkuitív és biszexuális kapcsolatokba, hogy megtalálja a boldogság és szabadság azon egyensúlyát, amely tápot adhat egy alkotó elme legmagasabb fokú kibontakozásának. Elítélni ezért pedig nemcsak badarság, hanem álszentség is.

jellemábrázolás bri-liáns módját választották. A cse-lekmény vezérfonala 2 idős em-ber kapcsolatát követi nyomon, ugyanakkor személyiségük mint-egy negyven évvel előtti karak-terükben bomlik ki. A két idősík szimultán halad egymás mel-lett, így adva dinamikát a törté-netnek. Iris Murdoch (Judi Dench) és John Bayley (Jim Broadbent) időskori kapcsolatá-nak mozgatórugóit a fiatalkori Iris (Kate Winslet) és John (Hugh Bonneville) viszonyába pillantva értjük meg. Lassan és finoman (a két jelző egymást erősíti) vetülnek elénk egy rendhagyó szerelmi történet döntő aspektusai, s mozaik módjára áll össze az a motiváció, amely ezt a két embert az élet és halál küszöbéig egymás mellett (s egyre inkább kizárólag egymás mellett) tartotta. A két idősík Iris-át és John-ját a meztelen fürdőzés jelenetei kapcsolják össze mind fizikálisan, mind pedig szimbolikusan: bár a külső folyton változik (öregedés), a belső (gondolkodás-lélek) alapvetően ugyan-az marad, az idő csak finomító hatással van rá. A rombolást (majd megsemmisí-tést) az emberben egy szörnyű betegség (az Alzheimer-kór) végzi el.

színészi játék le-nyűgöző. Már Jim Broadbent Moulin Rouge-beli Ziegler-alakítása is Oscarért kiáltozott, most, az időskori John Bayley-ért teljes joggal meg is kapta. Judi Dench képtelen hibázni, amely az arcán (egyre üresedő tekintetében) tükröződik, az mind valós, igazabb már nem is lehetne. Meg is hozta neki negyedik (!) Oscar-jelölését. Kate Winslet a fiatal Iris karak-terében meggyőző, olyan impulzív és életvidám, hogy életre varázsol maga körül mindent és mindenkit. Az igazi meglepetés azonban Hugh Bonneville a fiatal John szerepében. Alakítása egész egyszerűen káprázatos. Hezitáló, kishitű, teszetosza figurája annyira ellentéte Winslet “energiabombájának”, hogy a kettejük közti kontraszt a szemet bántás határáig erősödik. A két páros (Dench-Broadbent és Winslet-Bonneville) játéka egyszerre taszítja és feltételezi egymást, s ezzel olyan belső dinamikát visz a filmbe, amely teljessé teszi a történetet.

Az Iris érzékeny és nagyon emberi film. Nem színez ki dolgokat a nagyobb hatás kedvéért, nem tompít dolgokat, hogy ragyogóbb színben tüntesse fel a karaktereket. Egyszerűen mesél: egy emberről, emberi viszonyokról, erkölcsről, gondolkodásmódról. Ennél többre, azt hiszem, nincs is szüksége. Akárcsak nekem.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!