Fel!

Bő fél órája ülök a moziban, és úgy tűnik, hogy a Pixar megint megcsinálta: frappáns, bájos humor, szeretnivaló karakterek és mély, gyönyörű érzelmi világ keveredik mesterien, bágyadt mosolyt, és a vásznon látottak minden rezdülését elégedetten figyelő tekintetet eredményezve. De aztán, ahogy tavaly a Wall-E esetében, a 3D-s animáció mágusai megint elvetik a sulykot, és tönkreteszik saját koncepciójukat, én meg csak nézem, ahogy a történet legígéretesebb elemei egymás után vesztik el potenciáljukat, a gyermeteg poénok és kalandok javára. 

A Fel! a 78 éves Carl Fredricksen története, aki évekkel szeretett felesége halála után úgy dönt, hogy végre valóra váltja egykori közös álmukat, és elutazik Dél-Amerikába, a Paradise Falls vízeséshez. Lufik ezreit köti házára, ami így a levegőbe emelkedik, és megkezdődik rég halogatott kalandos utazása. Ám terveibe belekotnyeleskedik egy Russell nevű cserkészfiú, és megérkezve Dél-Amerikába, Carlnak még egy nagy felfedezővel, Charles Muntzzal, egykori példaképével is szembe kell szállnia, aki betanított kutyahada segítségével évtizedek óta megszállottan hajkurászik egy egzotikus madarat. 

Pete Docter (Szörny Rt.) és Bob Peterson filmje fantasztikus lehetőségekkel kecsegtet: az első fél órában olyan témák kerülnek terítékre, mint a gyermeki álmok valóra váltása, a halállal való megbékélés, a szeretett társ elvesztése, ráadásul szépen, a gyerekek számára is emészthető, ugyanakkor a felnőtteket is mélyen megérintő formában. Olyan bravúr ez, amit az utóbbi másfél évtizedben rendre a Pixarral azonosított a közönség, de mióta a Disney 2006-ban megvette a lámpás céget, a filmeket egyre inkább elborítani látszik a cukormáz. És, szinte menetrendszerűen, a Dél-Amerikába tartó út során, a film elindul a lejtőn. A bosszantó, hiperaktív gyerek és a zsémbes, magának való vénember ezerszer látott ellentétpárja korántsem működik az elvártaknak megfelelően, nem utolsósorban azért, mert Carl karaktere nem elég mogorva ahhoz, hogy kettejük kapcsolata kellően frappáns és vicces legyen. A kölyök ugrabugrál, az öreg meg csak sóhajtozik, és mire kiderül, hogy a Muntz kutyahadseregével kapcsolatos legnagyobb poén az, hogy a nagydarab, marcona falkavezér egérhangon cincog, a néző bizony unatkozni kezd. 

Vagyis a helyzet a Dél-Amerikába érkezéssel romlik el igazán: megkapjuk az aranyos állatot, a beszélő kutyákat, a szájbarágósan előadott morális dilemmákat, és az azokból születő nyögvenyelősen tanulságos döntéseket, a főszereplők kötelező hősökké válását, és végül a film elején felvetett, érzelmekben gazdag témák elsikkadását már a sodró lendületű, ötletes üldözések és akciók sem képesek feledtetni. A Pixar fogta magát, és a könnyebb utat választotta, ráadásul még a következetlenségek sem zavarták. Hogyan képes egy öregember, aki korábban még egy lépcsőről sem tud a saját lábán lemenni, már-már Indiana Jones-szerű akciók végrehajtására, hogy tud egy felfedező (nem feltaláló!) olyan szerkezetet építeni, ami a kutyák gondolatait beszéddé alakítja, és a sor még folytatható lenne. Persze, legyinthetnénk, és mondhatnánk, hogy „ez csak egy mese”, de egy olyan film esetében, ami a Fel!-hez hasonló ambíciókkal indul, ez nem lehet mentség. 

Az animációban természetesen nem sok kivetnivalót találhatunk. A karakterek egyszerűek, de kifejezők és szerethetők, a hátterek, a totálok és az apró, de az összképen sokat javító ötletek (pl. ahogy a lufikon átsütő Nap tarkára színezi egy kislány szobáját) lenyűgözők, más kérdés, hogy a technikai tökéletesség egy ilyen alkotás esetében már rég nem erény, hanem alapfeltétel. És az alapfeltételeknek az Up minden gond nélkül meg is felel. A probléma azzal a bizonyos plusszal van, amitől egy film emlékezetessé válik – és amit itt az első fél óra után sehogy sem találunk.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!