Az Admirális

Be kell vallanom, hogy mielőtt megnéztem volna, semmit nem tudtam erről a filmről. Gondolom vannak még ezzel így egy páran, mert míg a „klasszik” hollywoodi mellett a skandináv, távol-keleti és más kultúrák mozijának egy ideje már stabil rajongótábora van itthon, addig orosz film manapság igen ritkán kerül a hazai közönség elé. Aki szereti a lassan hömpölygő történeteket, az igazi háborús hősöket és a kicsit pátoszos szerelmes leveleket, az feltétlenül nézze meg.

Persze nem csak ezért, más miatt is érdemes. Ez a film kordokumentum, történeti mérföldkő: Oroszországban a mai napig nemhogy nem sikerült még leszámolni a szovjet múlttal, de a mindennapokban még mindig találkozni az utcákon, tereken vígan virító vörös csillagokkal és sarló-kalapácsokkal, ex-KGB-sek és egykori pártfunkcionáriusok ülnek az orosz parlamentben, a Dumában és a mai napig minden évben a régi időkre nosztalgiával emlékezve vonulnak fel a kommunisták és szimpatizánsaik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napján. Erre jön egy film, aminek a főhőse nem más, mint Alekszandr Kolcsak andmirális, aki a cári hadiflotta egyik magas rangú parancsnokából lett a fehér hadsereg vezére a szovjet-orosz polgárháborúban. Ebből mindjárt gondolhatjuk, hogy karizmatikus, kemény fickó lehetett és szerencsére az őt játszó Konsztantyin Kabenkij zseniálisan hozza azt a harcra kész, kis lenézéssel megfűszerezett kemény nézést, amit például a Kolcsakról készült utolsó fényképen láthatunk és így tényleg meg lesz az az érzésünk, hogy itt egy igazi hadvezér életét követhetjük végig, aki nem tököl, nem vitatkozik, csak megy előre rendíthetetlenül, amíg le nem lövik.

Persze a katona hidegfejű és racionális gondokodása mellett az érzelmek is szerepet kapnak, kibontakozik egy szerelmi négyszög (ahogy egyébként a való életben is történt), a történet egészéhez hasonlóan szép lassan elbeszélve, Tatjána levelével, szibériai vonatozással és minden más kellékkel együtt, ahogy azt kell. A mi ízlésünknek egyébként kicsit giccsesnek és túljátszottnak hathatnak ezek a szerelmes jelenetek, de hát ez van, Oroszországban mindig is divat volt a végletekben gondolkodni. Emellett ugyanez ez a helyzet köszön vissza a főhős ábrázolásában is: a hős az hős, rossz tulajdonsága nincs, erősebb, gyorsabb, okosabb és bátrabb is, mint az ellenfelei. A csatajelenetek is kellőképpen pátoszosak, de a háborús film kategóriájában ezt már Hollywoodtól is megszokhattuk, csak itt a csillagos-sávos lobogó helyett az orosz trikolorral rohannak a hősök a győzelmbe, vagy a halálba. A látvány persze sehol sincs az amerikai színvonalhoz képest, a CGI kicsit béna, nagyon látszik mindenhol, hol kezdődik a rajzolt világ és mi az, ami tényleg ott van. Ennek ellenére nem kiábrándítóan rossz, de ez nem is egy akciófilm, ekkora költségvetésből pedig nagyjából erre futja (20 millió dollárból készült egyébként, ez pont 5 millióval kevesebb, mint amennyit mondjuk a Ryan közlegény megmentésének csupán a promóciójára költöttek).

Akik tehát monumentális csatajeleneteket és leszakadt végtagokat várnak, azoknak sajnos csalódniuk kell, ez nem az a fajta háborús film. Akiket viszont nem riaszt el a kicsivel több, mint kétórás játékidő és érdekli őket a történelem, vagy csak megnéznének egy lassan kibontakozó szerelmi történetet, azoknak ez a film mindenképpen ajánlott. Meg persze azoknak is, akik csak kíváncsiak rá, milyen az orosz film ma.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!