Hajsza a föld alatt

Üresjárat. Mi a Moziplussznál nem szoktunk címeket adni a kritikáinknak, de ha tennénk, én ezt a címet adtam volna ennek az értékelésnek. Ez a film olyan, mint valami szupertitkos célokra kifejlesztett önmegsemmisítő program: a feladata elvégzése után elkezdi nyom nélkül törölni magát az agyunkból, mi pedig tudjuk, hogy láttunk valami akciófilmet, de hogy tulajdonképpen hogy telt el ez a másfél óra, azt részleteiben nagyon nehéz felidézni.

Pedig John Travolta és Denzel Washington előadásában azért többet várhattunk egy b-movie-s remake-nél, de a John Godey regényéből készült 1974-es eredeti változatot sajnos nem arra használták, hogy egy adott, jó történetből egy mégjobb filmet kerekítsenek, hanem simán csak lehúztak róla egy bőrt, ráadásul azt is a lehető legkevesebb agymunka befektetésével tették. Az eredmény egy olyan se íze-se bűze akciófilm lett, amilyet az álmatlanságban szenvedők néznek, mikor hajnali kettőkor belefáradnak a kapcsolgatásba és valami filmcsatornán leragadnak egy éppen akkor kezdődő szétjátszott túszdrámánál.

Már a Travolta által eljátszott főkolompos Ryder első színrelépésénél meg lehet állapítani: ebből a vérkomoly nézésből és tetovált nyakból indololatlan keménykedés lesz, a kétdimenziós fajtából. A karakterek megformálásán ugyanis messziről látszik a nagyon akarás, hogy teszem azt a a rosszfiú itt egyszerre egyesítse a filmtörténet összes negatív hősének minden jellemvonását, okoskodjon Hannibal Lecterként, csapkodjon és dühöngjön mint valami pszichopata és egyszerre legyen baromi okos is, de azért kiismerhető is. Ezzel a próbálkozással már csak annyi baj van, hogy így természetesen egyik sem sikerül, nem lehet se utálni, sem megérteni, csak találgatni, hogy vajon szimpla őrülttel vagy simán pénzéhes bűnözővel állnak-e szemben a hasonlóan sótlan jófiúk (igen, sajnos Denzel Washington sem tud egyszerre akcióhős és családapa is lenni, bár az utóbbi talán még jobban megy neki). A túszokat sem ismerjük meg igazán, mielőtt lelőnek egy-kettőt, legfeljebb háromszor látjuk őket, nem igazán mutatják be őket az elején, ahogy ebben a műfajban az általában lenni szokott.
Hasonlóan egszerűek az akciójelenetek is, semmi újat nem látunk, van egy kis lövöldözés, szaladgálás, üldözés, de semmi extra. Pedig a helyszínből adódóan valami jó kis klausztrofób, sötétében bújkálós harcot várnánk, de sajnos nem kapunk, csak egy keveset, és attól sem kezdünk el igazából izzadni vagy a fejünket kapkodni.

Vannak persze jó dolgok is, leginkább a látvány terén. A kamera állandóan mozog, még az egyébként jelentéktelen párbeszédek alatt is igyekeztek fenntartani a lendületet, ami sikerül is, soha nem ül le igazán a történet, az események folyamatosan pörögnek. A golyó ütötte sebekből fröcsköl a vér, az elszabadult metrókocsi borzasztó iramban vág át a városon és mindenki rohan, mint akit megmérgeztek.

Ennél több erénye viszont nincsen ennek a filmnek, kár érte, egy pár csavarral, ötletes bunyóval és jobban megírt karakterekkel igazán ütős mozit csinálhattak volna. Így viszont biztos, hogy nem fogjuk a végén még percekig meredten nézni a stáblistát, aztán pedig a kemény rockzene ütemére bruce willis-esen elhagyni a termet azzal az érzéssel, hogy ide nekem is egy kilenc milliméterest és egy csapat túszejtőt. Egy fantáziátlan, közepes akciófilm, filmélményként nem nyújt többet, mint kulináris téren két sajtburger a McDonald’s-ból. Ha viszont egy átbulizott éjszaka utáni hajnalon kétségbeesetten kutatunk ennivaló után a városban kóborolva, még az is jól eshet, ahogy ez a film is csak azoknak fog igazán, akik eközben otthon kapcsolgatják a tévét, hogy még megnézzenek valami agyzsibbasztó akciót, mielőtt a nap első sugarainál nyálcsorgatva elalszanak a kanapén.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!